Nem lettem szent – Szulejmán magyar hangja ókatolikus püspök, és nagyon élvezi

– Egy színésznek kifejezetten jót tesz, ha képes minél több figura bőrébe bújni. És ha kettős életet él?

– Miért élnék kettős életet?

Fotó: Merész Márton

– Mert túl távol esik egymástól a színészet és az ókatolikus püspökség.

– Kétségtelenül gyakran érzem magam úgy, mintha cirkuszban mutogatnának, sőt édesanyám szavajárása szerint a két hivatásom úgy fér meg egymással, mint egy sakál a balerinával. Magam is úgy vélem, hogy én vagyok a kereszténység állatorvosi lova. Megmagyarázom. Mi az ember feladata az Isten által teremtett világban? Az ókatolikusok felfogása szerint az, hogy boldogan éljen benne. Boldog csak akkor lehet, ha betölti a hivatását, ha megéli az emberi létezés összes aspektusát. Csak a középkortól terjedt el az a nézet, hogy a jó keresztény szükségszerűen aszkéta. Akkortól vált a szerzetesi életforma követendő mintává a laikus hívők számára is. A katolikus és a protestáns tanítások szerint is az magasztosul fel, aki képes elfordulni a világi hívságoktól, és tekintetét a mennyországra függeszti. Az ókatolikusok ezzel szemben azt vallják, hogy ezen a világon kell megélnünk az Isten-hitünket, mégpedig a hétköznapi létezés összes lehetséges aspektusában. Miközben éljük a világi életünket, az szép lassan belenő a mennyek országába is. Szó sincs tehát kettős életről. Én például színészként élem meg a hitemet, színészként tartom el magam, nálunk ugyanis a papok nem kapnak fizetést, az ókatolikus közösség legfeljebb adományokat fogadhat el.

– A hivatásából finanszírozza a hobbiját?

– Nem. Az egyik hivatásomból finanszírozom a másikat. Nekem két hivatásom van.

– Egyházalapításra készül?

– Szó sincs róla. Nem vagyok sem hittérítő, sem egyházszervező. A nagy gyülekezetek, a sok száz fős plébániák kora amúgy is lejárt. Megváltozott a világ, az embereknek személyes kérdéseik vannak Istenhez, ha bajuk, problémájuk akad, akkor személyes törődést igényelnek. Ez csak kis létszámú gyülekezetekben valósítható meg. Egy papnak közvetlenül megszólíthatónak kell lennie. Természetesen külföldön egyházi szervezetben is működik az ókatolicizmus, nálunk minden bizonnyal megmaradnak a kis közösségek.

– Megmarad spirituális szubkultúrának?

– Feltehetőleg. Valóban van veszélye annak, hogy elitista mozgalommá válik. Szerintem az lesz ókatolikussá, akit érdekel ugyan a katolikus hit, vagy szeretné a katolikus hitét megtartani, de elutasítja azokat az értelmetlen tiltásokat, dogmákat, merev szabályokat, amelyek kétezer év alatt rátelepültek a vallásra.

– Eretnek gondolatok.

– Dehogyis. Nem vagyunk sem eretnekek, sem szektatagok, inkább szakadárok. Azok is csak abban az értelemben, hogy az ókatolikus egyház a római katolikus egyházból vált ki 1723-ban. Nem megújítottuk a kereszténységet, hanem megtartottuk a régit, visszatértünk az apostolok hagyományaihoz, a katolikus gyökerekhez.

Ókatolikusok

Az önálló ókatolikus egyházszervezet a 18. században jött létre Hollandiában, miután XI. Kelemen pápa megsértette a holland katolikus egyház addig szabadon gyakorolt önálló érsekválasztási jogát. Az ókatolicizmus az ősi, egyetemes keresztény hithez való visszatérést hirdeti, a kelet–nyugati egyházszakadás előtti egységet tekinti ideálnak. Az ókatolicizmus jórészt Hollandiában, Angliában és a skandináv államokban terjedt el. Az ókatolikus egyházak is előírják a szentáldozást, de a római katolikusoktól eltérően nem teszik kötelezővé a gyónást, és papjaik szabadon dönthetnek arról, hogy vállalják-e a cölibátust. Magyarországon több ókatolikus irányzat is felbukkant a 20. század elején, 1910-től a budapesti néhány száz fős gyülekezetet Kubinyi Viktor atya, a későbbi első magyar ókatolikus püspök vezette. A hat éve működő Magyar Ókatolikus Misszió Kubinyi Viktor örökségének felélesztésére jött létre.

– Hosszú folyamat vagy egy pontszerű élmény volt a megtérése?

– Villanásszerű volt. Nagyjából úgy tértem meg, mint Szent Pál a damaszkuszi úton. Gyerekként jártam ugyan hittanra, de felnőttként nem gyakoroltam a hitemet. Aztán 2004-ben elmentem egy misére, és ott megszólított az Isten. Az intenzív élmény részeként azt mondta nekem, hogy kezdjek magammal valamit. Nem tudtam válaszolni neki, úgyhogy elkezdtem tanulni. Rengeteg teológiai irodalmat olvastam el, beiratkoztam több főiskolára is. A tanulmányaim során találkoztam az ókatolicizmussal, és azonnal tudtam, hogy ez lesz az én utam. Megtaláltam a külföldi kapcsolatokat, megújítottam a száz évvel ezelőtti magyar ókatolicizmus hagyományait, aztán pappá, majd püspökké szenteltek. A gyülekezetemben pontosan olyan jogok illetnek meg, mint a katolikus egyházban egy püspököt. 2010 óta vezetek egy „missziós” plébániát Gyömrőn egy időseket ellátó nagy intézményben.

– Szóval mégis hittérítő.

– Senkit nem térítek meg, ökumenikus szolgálatot nyújtok, a legkülönbözőbb keresztény felekezetek tagjai vesznek részt az ókatolikus miséimen. Prédikálok, gyóntatok, áldoztatok. Alapvetően térítésellenes vagyok, a dolgot nem nekem kell kezdeményeznem, hanem Istennek. Ha ő valakit megszólít, az meg fog találni engem.

– A cölibátussal hogy áll?

– Nálunk önkéntes alapon választható a papi nőtlenség. Amikor engem megszólított az Úr, már családos ember voltam. Arra nem tudok válaszolni, hogy ha fiatalabb koromban hív el szolgálatra, megnősülök-e.

– A családja hogyan fogadta a megtérését?

– Rosszul. Kisfiam, mit csinálsz? Megőrültél? Te színész vagy, a színpadon bohóckodj, ne az oltár előtt. Ez csak pótcselekvés, csak szerepjáték. Ilyeneket mondtak. A családom éveken át azt hitte, hogy előbb-utóbb kigyógyulok belőle. A gyerekeim számára viszont, akik belenőttek az ókatolikus püspöki utamba, nem jelent problémát ezt elfogadni.

– Vesztett el barátot a megtérése miatt?

– Nem. Igaz, nem is szereztem újat. Bár színész vagyok, mégis kissé magamnak való, befelé forduló ember.

– Mennyit változott az élete azóta, hogy megtért?

– Hát nem lettem szent. Nem kellett megtagadnom korábbi önmagamat, nem kellett más emberré válnom. Ugyanazt az életet élem, mint korábban, csak éppen szoros kapcsolatban Istennel. Sokan azt gondolják, hogy akkor élhetünk Istennek tetsző életet, ha távol tartjuk magunkat a világi dolgoktól, holott arra kellene törekednünk, hogy Istent minden egyes cselekedetünk, élethelyzetünk részesévé tegyük. Ott legyen velünk minden pillanatban, amivel a földi életünk mennyei minőségűvé válik. És ez nem szenteskedést jelent.

– Rendben, de tényleg semmi nem változott az életében?

– De hát ókatolikusként nem kell olyan életet élni, ami ellenkezik az ember alaptermészetével. Azon kívül, hogy mindenbe megpróbálom bevonni az Istent, csak egyetlen dolog változott: leszoktam a dohányzásról. Nem racionális okokból, hanem belső indíttatásból, Mivel Isten maga az élet, ezért ami életellenes, az Isten-ellenes is. De pusztán azért nem szükséges lehasítani a teljesként megélt életünkből egyetlen darabot sem, nehogy véletlenül megszegjünk valamilyen szabályt, mert abból rendszerint elfojtás születik.

– A színészete sem változott meg?

– Nem érzem azt, hogy a színészi munkámban tetten érhető lenne, hogy egyébként ókatolikus püspök vagyok. A színházban színészként viselkedem, nem propagálom a hitemet. Ugyanúgy próbálok, ugyanúgy létezem a színpadon, mint korábban. Nem játszom másként, nem használok más színészi eszközöket.

– És a kollégák sem viszonyulnak másképp önhöz?

– Nem. Sokan nem is tudják, aki hallotta valahonnan, az esetleg rákérdez, de senki nem csinál belőle ügyet. Az egykori főiskolás osztálytársaimnak egy találkozón elmondtam, bólintottak, hogy oké, aztán mentünk is tovább. Színházi próba közben olykor ma is kifut a számon egy-két csúnya szó, viszont Istent soha nem káromoltam.

– Nem okoz problémát egy ókatolikus püspöknek, hogy a hithű muzulmán Szulejmánt szinkronizálja?

– Egyáltalán nem. Egyrészt a szinkront eleve másképp kezelem, olyankor csak a hangomat kölcsönzöm egy figurának. Másrészt Szulejmán is csak egy szerep.

– Akkor az sem kizáró ok, ha egy gonosz figurát kell eljátszania?

– Egyáltalán nem, sőt, szívesen játszom ellenszenves figurákat. Mégsem vállalok el mindent. Egyszer meghívtak A mi osztályunk című előadásba, amelyben a katolikus papot kellett volna játszanom. A darab kitűnő, de a pap figurája egyszerűen eredendően gonosz. Nem találtam egyetlen olyan pontot sem a szerepben, amivel azonosulni tudtam volna. Nem sértődtek meg, hogy nem vállaltam el, azóta két másik előadásba kaptam meghívást ugyanabba a színházba. Ezenkívül egyszer egy tévésorozatban ajánlották fel egy szexmániás jógaoktató szerepét, ezt is kihagytam. Úgy éreztem, hogy ilyesmiket nekem – épp azért, mert pap is vagyok – egyszerűen nem kell eljátszanom.

– A katolikus egyház aktívan részt vesz a közéletben, hallatja a hangját a politikában. És az ókatolikusok?

– Püspökként azt vallom, hogy a szószéken tilos politizálni. Nem piszkáljuk a hívek politikai meggyőződését, nem adunk eligazítást, hogy hova kell behúzniuk az ikszet egy választáson. Másrészt viszont az egyházaknak van egy prófétai karakterük is, a „megmondóemberek” mindig igyekeztek felhívni az aktuális hatalom figyelmét, ha az letért az Isten útjáról. Püspökként az Isten országának politikusa vagyok, de nem a kritika fegyverével harcolok, hanem a pozitív értékrend hangsúlyozásával. A mindenkori politikai hatalom egyébként a történelem során mindvégig deficitben volt az isteni törvényekkel szemben.

– A napi politizálást milyen körben engedi meg saját maga számára?

– A lakásajtóig. Kizárólag a szűk családban.

– Önvédelemből?

– Nem az a dolgom, hogy a politikai véleményemmel hassak másokra.

– Azért tisztában van a mai magyar valósággal?

– Természetesen. Napi szinten követem az eseményeket. De azt nem árulom el, hogy milyen médiumokból, mert már az is politikai állásfoglalás lenne.

– Mi a kezdőlapja az interneten?

– Kezdőlap? Az micsoda?

– Az elsőként megnyíló weboldal.

– Hát a Google kereső. Miért, azt át lehet állítani másra? Ezt nem tudtam.

– Két hivatás mellett van egyáltalán szabadideje?

– Nincs időm semmi másra. Szeretnék többet olvasni, mint azokat a darabokat, amelyekben játszom, de még a teológiai irodalomra is alig futja az időmből. Régi vágyam, hogy hangszeres zenét tanuljak. Fiatalkoromban próbálkoztam dobolással, szaxofonozással, orgonálással – autodidakta módon. Pedig úgy szeretnék jól játszani orgonán. Csodálatos hangszer. A zenében mindenevő vagyok, nagyon szeretem Bachot, de a lányom miatt újabban rákaptam a japán popra is.

– Mindkét hivatásában vannak hosszú távú céljai?

– A színészetben csak annyi, hogy szeretnék minél tovább színpadon lenni. Mostanában nemcsak szinkronban van sok feladatom, de színházban is. Az ókatolicizmusról pedig azt gondolom, hogy a katolikus vallás megújulásának kulcsa lehet, általa az emberek egyszerre élhetnének teljes, elfojtások nélküli földi és igaz hívő életet.

– És ha 15-20 év múlva sem lesznek még tömegek az ókatolikus miséin?

– Akkor nem lesznek. Az egyik utolsó magyar ókatolikus pap, Ambrus Ferenc a hetvenes években, miután elfogytak körülötte a hívek, már csak egyedül misézett egy szegedi kápolnában. Ha ez a sors van ránk mérve, akkor el fogom fogadni. De azért nagyon bízom abban, hogy nem fogok egyedül misézni.

Széles Tamás

1973-ban született Budapesten. 1995-ben diplomázott a Színház- és Filmművészeti Főiskolán a legendás Horvai István–Kapás Dezső osztályban, mások mellett Anger Zsolttal, Fekete Ernővel, Kamarás Ivánnal, Hajdú Steve-vel, Schell Judittal, Marozsán Erikával együtt. Hét évig játszott társulatokban – a Vígszínházban, a Nemzeti Színházban és a Radnóti Miklós Színházban –, 2002 óta szabadúszó színész. Az egyik legismertebb szinkronszínész, az ő hangján szólal meg magyarul többek között Ben Affleck, Mark Wahlberg, Guy Pearce, Sam Worthington, de ő szinkronizálja Szulejmánt is a népszerű török tévésorozatban. 2004-ben megtért, több teológiai főiskolán folytatott tanulmányokat, majd 2012-ban a magyar ókatolikus hagyományok felélesztésére megalapította a Magyar Ókatolikus Missziót. 2013-ban ókatolikus pappá, egy évvel később püspökké szentelték.