Nem könnyű hazafinak lenni

- Végre észrevették a magyarok?

– Miért is?

- Sok évvel ezelőtti felfedezésével, a magzatvédő vitaminnal kapcsolatban nemrég nyilatkozta: „Itt volt a CNN, a BBC, a magyarok észre sem vették.”

– Nem a sorba beállva, lépésről lépésre jutottam előre, ahogy illik, hanem úgy, hogy megtalált a televízió, és hirtelen ismertté váltam. Ezt sokan sportszerűtlen előnynek érezték, így hátrányomra vált.

- A magzatvédő vitamint ötvenegynehány országban kötelező szedni, több jelentős díjat kapott Amerikában, az egészségügyi miniszter szűk tanácsadó testületének volt tagja, tavaly önnek adták a legnagyobb német gyerekgyógyász-társaság díját. Ehhez képest tévés szereplései alapján ítéli meg a magyar szakma?

– Farizeus magatartás, hogy azt hangoztatják, a megelőzés a fontos, osszuk meg a tudásunkat, használjuk a médiát, de ha valaki megjelenik a képernyőn, leszólják. Ráadásul az 1956-os tevékenységem miatt nem lehettem egyetemi ember. Közegészségügyi vonalra tereltek, másodrendű csatornákon haladhattam. Professzornak terjesztettek fel a Semmelweis Egyetemre, de nem kellettem. Később sem orvosegyetem adta meg e címet. Kétszer akadémikusnak jelöltek, sikertelenül, pedig a nemzetközi értékmérő rendszerek szerint az egyik legelismertebb magyar tudós vagyok.

- Megint azt mondta: nem veszik észre.

– Soha nem kerültem be az „ítélethozók” elitjébe. Bizonyára ebben a túl extrovertált személyiségem is ludas. De talán nem is baj. Amikor 1978-ban, harmincnyolc éves koromban a minisztérium lehetőséget kínált egy országos humángenetikai intézet létrehozására, úgy éreztem, csúcsra ért a karrierem. Aztán végül mégsem engedélyezték, pedig ha hagyják, minden másképp alakul: a hálózat felépítése elviszi az összes energiámat. Ehelyett a WHO egyik vezetőjeként nemzetközi tudományos kutatómunkát végezhettem, ami 2000-ben oda vezetett, hogy a magzatvédő vitaminokat az elmúlt huszonöt év öt legnagyobb közegészségügyi eredménye egyikének értékelték.

- Néhány hete Genfben, az optimális családtervezésről szóló EU-konferencián a WHO képviselője beszámolt róla, hogy fogamzás előtt a magzatvédő vitamint Hollandiában az állapotos nők 73, Angliában 56, Magyarországon viszont mindössze 6 százaléka szedi.

– Értetlenül néztek rám, és én sem tudtam mit mondani. Magyarországon az orvosok fel sem fogják, hogy miről van szó – a magzatvédő vitaminokkal a fejlődési rendellenességek egyharmada kivédhető. Ehelyett olyan butaságokat terjesztenek, hogy hatására óriásbébi születik.

- Azt mondta: „Pusztába kiáltott szó, amit írok. Én már csak angolul közlök, mert külföldön értékelik kutatásainkat.”

– Ez persze egyrészt dacreakció. Másrészt a magyar nyelvű tudományos cikkekről nem vesz tudomást a világ. Ráadásul a magyar orvostársadalmat sem igen érdekli, mi történik a világban. Míg a vezető nemzetközi tudományos lap szerkesztőségi véleményben számolt be a magzatvédő vitaminok okozta áttörésről, nálunk szó sem esett róla.

- Most – a nevében József Attila költeményét idéző – Hazám díjat kapott. „Az elismerést a vers szellemiségét folytató, újrateremtő alkotóknak ítélik oda, akik a magyar közgondolkozásban, az ország tudományos, illetve művészeti életében kiemelkedő szerepet játszanak.”

– El is csodálkoztam. Bár ezt a díjat sem a szakma adja, azért jólesik.

- József Attila viszont közel áll önhöz.

– Semmelweis az eszményem, ő pedig a költőgéniuszom. Feldolgoztam a családfáját, a família tagjaival összebarátkoztam. Etus még élt, százéves korában találkoztunk, rengeteget mesélt a költő életéről. Ez a hobbikutatásom: szeretném megérteni, mitől lesz valaki géniusz. Persze kényes részleteket is megtudtam, de ezek miatt csak jobban szeretem Attilát, aki a társadalmi pokolból jött, kommunista lett, ám elzavarták, majd a fontosabb emberi kapcsolatai is csődöt mondtak.

- Említette 1956-os szerepét. Azt nyilatkozta erről: „Akkor éreztem először és talán utoljára, hogy a magyar milyen klasszis tud lenni.”

– Csalódtam magunkban, különösen a rendszerváltást követően. 1526 óta itt mindig idegen volt az úr, azt hittem, 1990-ben megmutatjuk, mire vagyunk képesek. De újra érvényesült a Széchenyi megfogalmazta átok: magyarnak magyar a legnagyobb ellensége. Pedig 1956-ban azt éreztük, a magyar legyőzheti még a Szovjetuniót is. Aztán pár hónap múlva az egyetemen már mindenki kussolt, én meg felálltam, hogy ez bizony szabadságharc volt. A pártember, aki lejött a központból, később azt mondta, nagy barom vagyok. Hisz sokan gondolták azt, amit én, de kimondani nem merték. Sok energiájába telt, hogy ne börtönben vagy egyetemen kívül találjam magam. A szókimondás azóta is jellemző rám, van is belőle bajom.

- Még mindig azt gondolja, hogy 1956-ban először és utoljára voltunk klasszisok?

– Igen. Csalódtam a szocializmus impotens rendszerében. Nagyon gyűlöltem Kádárt 1956 után, a hetvenes években mégis jó államférfinek tartottam. Antall Józseffel közeli barátságban voltam – sziporkázó értelmiségi volt, de miniszterelnökként előítéletei rabja lett. Azóta pedig egyre rosszabb a helyzet. A minap Rimaszombatra hívtak a Szlovákiai Magyar Pedagógusok konferenciájára, ahol valaki megkérdezte: doktor úr, miért nem a politikai tehetségekkel foglalkozik? Hátha akkor Magyarországnak jobb politikusai lennének.

- És miért nem?

– Túl nehéz, nekem idegen téma. De nem is politikus kellene, hanem államférfi. Nagy különbség.

- „Klebelsberg Kunó annak idején elment Cambridge-be Szent-Györgyi Albertért, majd Berlinbe Bay Zoltánért. Én nem ismerek ilyen államférfiakat, a politikusok csak magukkal foglalkoznak” – ezt is ön fogalmazta meg.

– Csak az újraválasztásuk érdekli őket. Kivéve talán Bajnai Gordont. Ő imponált nekem, mivel csendesen csaknem rendbe rakta a gazdaságot. Nem hordószónok, aki üvöltve állítja: ő a világ legokosabb és legjobb politikusa, hanem tette a dolgát.

- 1982-ben Atlantába hívták, több évre kínáltak állást önnek. Új életet kezdhetett volna. Nem ment. Megbánta?

– Azt gondoltam, a gyerekeim már nem jönnének haza.

- A minap ugyanerről azt mondta: „Korábban úgy véltem, itt kéne Amerikát csinálni. Most szkeptikus vagyok, nem vagyok biztos benne, hogy helyesen döntöttem itthon maradásomkor.”

– Sok mindent igazságtalannak éreztem, főleg a hét évig ellenem folyó örökbefogadási pert. Soha be nem gyógyuló sebet okozott, miközben hetven magzat életét mentettem meg. Talán hibáztam, de a vádak alaptalanok voltak. Keserűségemben és túlzott kritikáimban bizonyára ez is benne van. És bánt nagyon, hogy ennyire megrontották a nemzet sorsát. Erdélyben adtam elő a minap, ott is csak az a fontos, ne egy magyar párt legyen, hanem három, és persze egymás ellen harcoljanak.

- Szóval megbánta, hogy nem ment?

– Nem. Az emberek szeretetét itt mindig megkaptam. Ahogy jöttem az interjúra, a szomszéd vállalat portása beengedett a belső parkolóba, mert látta, nem találtam helyet. Amit az orvostársadalomtól nem, a „Czeizel-gyermekek” szüleitől és a pedagógusoktól, akiket mostanában tanítok, megkapom: rokonszenvet és köszönetet.