Nem írhatok rosszabbat

Történt egyszer, hogy – talán 1961 telén – belépett a Múzeum Kávéházba, odajött az asztalunkhoz, és azt mondta: „Befejeztem a regényt.” Afféle törzshelyünk volt ez, rádiósok, irodalmárok, a szomszéd asztalnál a Ludas Matyi humoristái, esti beszélgetős partik.

A regény a Rozsdatemető volt, az íróavató novellák után az első regény. „Elolvashatom?” – kérdeztem. Nemcsak kíváncsiság volt ez, és vakmerőség, hanem munka is: akkor kerültem az induló Új Íráshoz, irodalomszolgaként, s az volt a dolgom, hogy kéziratokat hárítsak el és szerezzek. „Gépelik – mondta –, majd behozom.”

Behozta, másnapra elolvastam. Boldogan és rajongva. Odaadtam a szerkesztő Pándi Pálnak, ő is elolvasta. Vonultam a kávéházba. „Bandi, nem találok szavakat.” „Azt akarod mondani, hogy remekmű” – csúfolódott. (Később, amikor könyvben megjelent a Rozsdatemető, lelkesen írtam róla a Jelenkorba. „Pompás kritika – mondta a főszerkesztő. – Arra kérlek, egy szót hadd húzzak ki belőle. Azt, hogy remekmű. Hagyjuk ezt az utókorra.”)

„Pándinak is megmutattam, utólagos engedelmeddel. Erősen dicsérte. Fölajánlotta, hogy az egyik felét – amelyiket akarod – lehozza lapunkban. Merthogy hosszú. Tudod, kilencvenhat oldal az Új Írás.” Fejes nem szólt, csak mosolyogva nemet intett. Egyikünk ekkor elmesélte a József Attila-anekdotát: „»Attila – mondta a szerkesztő –, túl hosszú a versed.«

A költő fogta a kéziratot, kettétépte, s kérdezte: »Melyik felére gondolsz?«” Ezzel más témára tértünk át.

Remekmű, nem remekmű, könyvbeli megjelenése után a Rozsdatemető hatalmas vihart keltett, sikert és vitákat. Utóbb megtudtuk, hogy megjárta a kézirat a Kortársat is (százhatvan oldal), az osztályharcos Király István azzal adta vissza, hogy gyalázza, befeketíti a munkásosztályt. Tucatnyian szóltak pró, tucatnyian kontra. Nem a minőségét vitatták, hanem a szellemét, a tanítását. De mindenki olvasta: alapműve lett a kornak.

Fejes a nagy siker után nehezen mozdult tovább. Úgy érezte, nem tudja felülmúlni. „Nem írhatok rosszabbat.” Beszélt egy regényről, amelynek megvan az utolsó mondata, s mondott egy tragikus befejezést, tán egy párttitkár haláláról, de egyik műve végén sem találom ezt a mondatot. Novellákkal folytatta, s évek múlva, a Jó estét nyár, jó estét szerelem hozott ismét hangos sikert, olvasói és a tévénézők körében. Nem „felülmúlt”, hanem építkezett. Mélyről szakadt fel aztán, ifjúsága kalandozásának és kátyúinak emlékeiből a Szerelemről, bolond éjszakán. Gonddal, felelősen dolgozott. Intellektusa villogott a Gondolta a fene esszéiből, asszóiból és meditációiból. Drámáit szerették a színházak és a közönség, sok fény esett rá a színpadról, és betegágyában fekve az író ma is láthatja a tévéből az újabb bemutatókat.

A díjak is megtalálták, ’75-ben a Kossuth-díj, majd érdemrendek, az utóbbi években a Hazám díj, s a Prima Primissima is. Ha most visszalapoz a kilencvenedik évről, indokolatlan volt a szorongása a Rozsdatemető után, nem lejtmenet következett, hanem újabb tetőzések.

Ha beleéljük, beleolvassuk magunkat egy-egy könyvébe, magunk is tőmondatokban kezdünk gondolkodni, replikázunk, szabadabban álmodozunk, élesebben látunk. Mivel varázsolnak el bennünket hatásos, expresszív szövegei?

Saját írói nyelvet teremtett. Zsugorított, markáns, pattogó mondatokat használ, dialógusaiban is, leírásaiban is. Óvatosan mondom ki: posztmodern effektusokat, de nem affektálva, s nem bűvészkedve. Túloz, torzít, stilizál, akár egy modern festmény. Szereti az egyszeri alakokat, a félszemű bádogost, a nagy öklű matrónát. Szereplőinek különös nevet ad, poétikusat, hangzatosat. Sereglete hol skanzenre hajaz, hol marionettszínpadra – most magunk is túlzunk és stilizálunk. S őrültjeiről kiderül, hogy csak képzeletük rabjai és művészei, álmodozó járókelők, az őrület és a szerepvágy határán.

Miközben sültrealista is, mindent tud a világáról, a külvárosiakról, az elesettekről, értük ír. Sorsukról is, lelkükről is. Hol érdesen, véresen, hol selymesen ábrázolja őket. Sok alakjáról önarcképvonások sejlenek.

Ő maga a szókimondó, a nyers, az igazságszerető, a puritán („Nem tudok két csirkét megenni egy nap” – mondogatta a Múzeum Kávéházban). Kemény, ítélkező – és édesen érzelmes.

Álom és valóság. Szigor és empátia. Romantika, annak 20. századi alakja. Ezek a szélsőségek adnak karaktert, feszültséget, arcot az írásainak, hol fölzaklató dinamikát, hol feloldó enyhületet. Kedélye is ilyen kétpólusú. Tíz éve a Tekintet szerkesztőségében együtt köszöntöttük őt és Juhász Ferencet, kerek évfordulójuk közeli, s otthon voltak a lapban is. Fejes mulatságos poénparádét varázsolt Csukás Istvánnal, Garas Dezsővel, évődtek és riposztoztak, mint a kamaszok. De ítélkező, szembemondó őszinteségétől mindig tartottunk, kíméletlenül tudott kritizálni.

Ma is jó vele beszélgetni. Ugyan meggyötörte, ágyba parancsolta az inzulin, de csípősen vagy ironikusan kommentálja mai életünket. Tavaly az Irodalomtörténeti Társaság elnöksége a lakásán adta át neki a Babits-díját, magam mint révkalauz. Örömmel fogadta, de mosolyogva: éppen Babits? Pedig ha belegondolunk, találunk rokon vonásokat.

A hitét, eszményeit, elkötelezettségét máig őrző jeles írót, a szigorú moralistát, a konok humanistát köszöntjük kilencvenedik születésnapján.

Farkas László