Nárcizmus és önirónia

– Nagy családba született, kilenc gyerek közül ön a legidősebb. Ezzel az önarcképsorozattal magát szerette volna a középpontba állítani? A legnagyobb lányt, akire talán a legkevesebb figyelem jutott?

– Ezt már otthon is megkaptam néhányszor. Biztos, hogy velem másképp foglalkoztak a szüleim, hiszen én voltam a legnagyobb, az úttörő a testvérek között, de nincsenek ezzel kapcsolatban rossz érzéseim. Egyrészt azért, mert már régen elköltöztem, és a távolság mindig segít abban, hogy tárgyilagosabban álljak a világhoz, akár a saját családomhoz is. Másrészt ennek köszönhetően taposhattam ki a saját utamat, amelyen eljutottam oda, ahol most vagyok.

– Motiválták otthon, vagy inkább csak elfogadták, hogy a gyerek festőművész akar lenni?

– Semmilyen családi előzménye nem volt nálunk a képzőművészetnek, ezért a szüleim először nem igazán tudták, mit kezdjenek a helyzettel. De hagyták, hogy csináljam, amit szeretnék, és nekem ez bőven elég volt. Bár még most is kicsit idegenkedve fogadják, ami velem történik, azt hiszem, büszkék arra, amit elértem.

– Például arra, hogy a lányuk Gyémánt László tanítványa volt?

– Erre elsősorban én vagyok büszke.

– Lehet is, hiszen Gyémánt akkor vette a szárnyai alá, amikor már jó ideje nem fogadott tanítványokat. Hogyan kerültek kapcsolatba?

– Néhány éve egy csoportos kiállításon látta a képeimet, ahol ő volt az egyik zsűritag. Miután személyesen is találkoztunk a megnyitón, néhányszor meglátogattam a műtermében, idővel pedig összeszedtem a bátorságomat, és megkérdeztem, bejárhatnék-e hozzá dolgozni.

– Kockáztatott vagy biztosra ment?

– Sokáig szóba sem mertem hozni. Ő maga mondta el többször is, hogy régóta nem vállal már tanítványokat, én pedig nem akartam szemtelen lenni. Örültem, hogy egyáltalán időt szakít rám, néha beszélgethetünk. Vagyis kockáztattam, nem is keveset.

– Tudja, önnel miért tett kivételt?

– Azt gondolom, a miénk sorsszerű találkozás volt. Akkoriban, amikor megismerkedtünk, ő épp a felesége halála után rátörő depresszióval küzdött, mélyponton volt. Azzal, hogy mindennap elmentem hozzá, megjelentem a képeimmel, az ötleteimmel, valamiféle frissességet vittem a hétköznapjaiba. Később pedig a közös munka, a közös kiállítás megvalósításával járó feladatok is segítettek abban, hogy visszatérjen az életbe. Engem pedig még maximalistábbá tett a vele töltött idő. Tőle tanultam, hogy nincs olyan megrakott szekér, amire ne férne fel még egy szalmaszál. Ahogy azt is ő erősítette meg bennem, hogy csak az a hiteles, ami belülről jön: mindennél fontosabb a saját hangom megtalálása. Nagyon könnyen bele lehet esni abba a hibába, hogy az ember mások elvárásainak akar megfelelni, és elveszíti az egyéniségét.

– Nem lehetett könnyű saját hangra találni egy ennyire karakteres mentor mellett.

– Amikor nagy művésszel dolgozik az ember, nehéz nem őt utánozni. De muszáj törekedni arra, hogy a saját intuíciódat követve alkoss. Példa, inspiráció lehet, amit ő csinál, de csak akkor, ha a sajátoddá tudod tenni.

– Mit jelent egy festőnek – aki a művészetére úgy tekint, mint az öngyógyítás egy formájára – egy csupa önarcképből álló kiállítás?

– Önvizsgálati lehetőséget. Januártól dolgoztam a kiállítás anyagán, ami azt jelenti, hogy majdnem egy éven át mindennap szembe kellett néznem saját magammal. Azzal, hogy hány arcom van, és milyenek is igazából. Időnként eljött az a pont, amikor annyira belemerültem a munkába, annyira belenéztem magam egy képbe, hogy kifejezetten jót tett levenni az állványról, és egy másikat rakni a helyére. Segített objektívnek maradni a képeimmel kapcsolatban.

– Különféle szerepekben jelenik meg a festményeken, de az nem derül ki, hogy melyik is az igazi Nagy Boglárka. Nem akarja teljesen kiadni magát?

– Valami ilyesmit is üzennek a maszkok a képeimen. Akad olyan, amelyen majdnem meztelen vagyok, ám a tekintetem nem látszik. Kiállok az emberek elé, de el is rejtőzöm. Ez kettős játék.

– Ezt a „ki is állok meg nem is” attitűdöt tudatosan használja, vagy inkább a bizonytalanság szüli?

– Kicsit mindkettő. Tudatos, mert nem szeretem felfedni az összes kártyámat, fontos, hogy mindig legyen egy kis titokzatosság. Ugyanakkor tudattalan: ezzel a rejtőzködéssel teret és lehetőséget adok magamnak arra, hogy eldönthessem, merre indulok tovább.

– A saját, képeken is visszaköszönő dekorativitását mennyire használja?

– A szépség adottság, amit lehet használni, de nem szabad vele visszaélni. Persze olyannak festem meg magam, amilyen vagyok, ám ebbe beletartozik az is, hogy ráfestem a képre az anyajegyeimet vagy épp a fogszabályzómat. Ezekkel a tökéletlenségekkel semmi baj nincs, egyszerűen el kell fogadni azt, ami adott, és kihozni belőle a maximumot.

– A Narcissa című képen épp szelfit készít. Azt mondta, ezzel a sorozattal közelebb került saját magához. De vajon ez nekünk is sikerül, akik lépten-nyomon megörökítjük magunkat, és folyamatosan építjük a virtuális énünket?

– Nem véletlenül lett Tágra nyílt szemek a kiállításom címe. Azt látom az embereken, hogy nem figyelnek, nem gondolkodnak, és nincsenek tudatában annak, mi történik az életükkel. Ez engem nagyon idegesít, mert nem kellene mást tenniük, csak néha körülnézni. Számomra nagyon fontos a tudatosság, szemlélődő alkat vagyok, ezért a felületességgel nem tudok mit kezdeni. Örülnék annak, ha nem lenne se telefon, se internet, és maradnánk a levélpapírnál meg a személyes találkozásoknál. Ami persze egyfajta túlzás, én is tudom, hogy nem lehet megkerülni a virtuális teret, főleg nem egy művésznek, aki szeretne bekerülni a köztudatba. Épp ezért törekszem arra, hogy ha már kizárni nem tudom az életemből, legalább a magam javára fordítsam.

– Jelen van az Instagramon is (internetes képmegosztó oldal, a szerk.).

– Nagyon szeretem ezt az alkalmazást, a tömény, inspiráló vizualitást. Ha valakinek jó szeme van ehhez, akár egy Instagram-oldalon is izgalmas képek születhetnek, korlátozott keretek között. De azt is látom, ez a világ milyen veszélyeket rejt magában. Az emberek folyton illúziókat keresnek, szeretik, ha a saját életük is úgy van beállítva, mint egy tökéletesen fényképezett film. Sajnos sokan el is hiszik, hogy ez a valóság, észre sem veszik, mennyire tévúton járnak.