Napfény az Ybl-palotában

Van okunk az örömre.

Persze, nem úgy általában, hanem csak így konkrétan, a Balogh István Péter tekintetében. Ez az életmű, ha szabad egy bájos képzavarral kifejeznem magam, mára virágjába borult. Egy diadalmas hegymenetnek lehetünk tanúi.

Volt idő pedig, amikor évtizedes elhallgatásról, rejtőzködésről, útkeresésről kellett beszámolnunk. Ritka kiállításokról, azokon is elmosódott, ködös, szívszorító képekkel, mozdulatlansággal, sok sejtetéssel, visszafogott színkezeléssel: dokumentumokkal egy magányos, vívódó vagy vergődő lélek műhelyéből.

És most, nézzenek körül: harsogó színeket, jókedvű vagy játékosan ironikus képeket, őszinte vallomásokat, időnként szinte rikkantásokat találunk az új művek között, visszatér a hitünk, a kedvünk, a művészet és a művész iránti rajongásunk. Persze, szerettük őt őrlődőnek, tépettnek, magányosnak, szorongónak is, de e napsugaras képek láttán még az érzelmi azonosulás is könnyebb talán.

Mi történt Balogh István Péterrel?

Mondjuk így, némileg leegyszerűsítve: megérkezett. Megérkezett abba a festői világba, amelyet maga teremtett magának, és amelyben igazán jól érzi magát.

Leül egy kényelmes fotelba vagy egy veleméri kerti padra, és mesélni kezd.

És mi tátott szájjal hallgatjuk.

Ahány kép, annyi történet. Igaz, a baloghi műveknek mindig is volt lelki kapcsolata az irodalommal meg a kultúrhistóriával – elég itt a bibliai motívumokra utalni –, képei láttán dalok, versek, drámák, tájleírások juthattak a néző eszébe, de most egész novellákat, regényrészleteket kapunk, ecsettel elbeszélve.

Balogh István Péter új kiállítása az átalakuló Ybl-palotában kapott teret, ahol mostantól a tervek szerint a képzőművészet is hangsúlyos szerepet kap. Úgy legyen.

Jolsvai András