Nagy visszatérés: olasz filmek ismét Magyarországon

Tudták, hogy kockázatos vállalkozásba kezdenek, hiszen általában európai filmet és azok közül is csak itáliait forgalmazni nem kecsegtet kirobbanó kasszasikerrel. Ám vannak biztató jelek: hetek óta telt házak előtt megy Paolo Sorrentino Fellini-ihlette alkotása, A nagy szépség – igaz, nem akármilyen moziról van szó: bezsebelte a cannes-i filmfesztiválon a legjobb rendezésért járó elismerést, és elnyerte az Európai Filmdíjat is. (A forgalmazó gondolt a megrögzött olaszosokra is, A nagy szépséget két verzióban lehet megtekinteni: szinkronnal, illetve eredeti nyelven, magyar feliratozással.)

December 12-től újabb friss, 2013-as olasz film landol a magyar mozikban, Edoardo Leo Jó reggelt, apa! című vígjátéka, melyet az érdeklődők egyszer már megnézhettek az idei budapesti olasz filmhéten, ahová a rendező is elkísérte a művet, akkor beszélgettünk vele. (A Jó reggelt, apa! ismertetőjét, szereposztását és trailerét

– Mindig megpróbálom követni a filmjeimet, amikor külföldön bemutatják őket, mert sokat tanulok a nézők reakcióiból; minden országban máson nevetnek vagy hatódnak meg – mondja Edoardo Leo. – Az első filmem, a Diciotto anni dopo (Tizennyolc évvel később) több mint negyven fesztiválon nyert valamilyen díjat, az Egyesült Államoktól Oroszországig, Ausztráliáig. Én pedig minden egyes alkalommal meglepődtem, mennyire másképp fogadta a közönség. Amikor forgatókönyvet írok, illetve rendezek, mindig a lehető legszélesebb közönséget képzelem magam elé, úgy próbálom megfogalmazni az érzelmeket, hogy minél többen tudjanak velük azonosulni. Ezért választom például gyakran témának a családot. Az első filmem két fivér történetét mesélte el, ebben az újban pedig egy korombéli, negyvenéves férfit képzeltem magam elé, aki váratlanul felfedezi, hogy egy tizenhat éves lány apja. A Jó reggelt, apa! nagyon jól ment Olaszországban, kassza- és kritikai sikert aratott, öt jelölést kapott a legrangosabb olasz díjakra. Én mindig játszom is a saját filmjeimben, az elsőben én voltam a főszereplő, ez alkalommal viszont inkább átengedtem Raoul Bovának, a jelenleg legnépszerűbb olasz sztárszínésznek a legfontosabb szerepet. Írok, rendezek és előadok: tehát ha a film nem nyeri el a közönség tetszését, nincs mentségem, csak magamat okolhatom. A Jó reggelt, apa! romantikus vígjáték, amin jókat lehet nevetni, de a commedia all’italiana, a vígjáték olasz módra hagyományait követve csempésztem bele megható és drámai elemeket is. Szerencsémre e műfaj legnagyobb mestereivel, színészekkel és néhány rendezővel dolgozhattam együtt korábban – példának Nino Manfredit és Ettore Scolát említem, akik elkerülhetetlenül hatottak az én alkotásaimra is. De azt hiszem, nekünk, olaszoknak meg kellene próbálnunk nemzetközileg fogyaszthatóbbá tennünk a hagyományos olasz vígjátékfelfogást.

Hogyan lehet „nemzetközibbé” tenni az olasz vígjátékot?

– Meg kell értenünk, hogy a régimódi commedia all’italiana, azaz a vígjáték olasz módra idejének vége. Egyrészt, mert nehezen értették külföldön, hiszen a humora elsősorban szójátékokra épült (gyakran tájszólásos elemekkel), másrészt mert már megszületett az európai vígjáték, amely éppen most teremti meg a saját hagyományait. Az olasz vígjáték fénykora csodálatos időszak volt az ország életében, de ez a múlt nagy terhet ró a fiatal rendezőkre. Nekik már arra kell összpontosítaniuk, hogy olyan témákat dolgozzanak fel, amelyek nemcsak Olaszországot, Franciaországot vagy Magyarországot érdeklik, hiszen az európai fiatalok egyre inkább hasonlítanak egymásra, a közösségi oldalakon is látni, hogy az érdeklődési körük, a közös témák átnyúlnak a határokon.

Színészként játszott Woody Allen Rómának szeretettel című filmjében (2012). Milyen volt a világhírű amerikai rendezővel dolgozni?

– Ha egyetlen szóval kellene kifejeznem, akkor: fura. A próbafelvételen nem is találkoztam vele, az anyag alapján választott ki, és csak a forgatás előtt egy nappal kaptam meg a szerepemet. Egy jó hosszú monológot, amelyet később addig vagdalt, míg néhány sornyi maradt csupán belőle. Valójában azt élveztem a legjobban azokban a napokban, hogy együtt dolgozhattam Roberto Benignivel, amúgy az összes jelenetem vele volt a filmben. Amikor bemutattak neki, a jól ismert gesztikulálós módján hatalmas „jelenetet” vágott le: Hú, te rendezted a Tizennyolc év utánt? El sem akarom hinni! Hogy az mennyire tetszett nekem! Vérbeli rendező vagy! – Woody Allen meg csodálkozva nézett minket, de főleg engem, miközben bizonyára azt kérdezte magában, ki lehet ez a fickó, akinek ennyire örül az Oscar-díjas Benigni. Nagy rendezőkkel egyébként könnyű dolgozni, világos elképzeléseik vannak, kevés dolgot vesznek föl, keveset beszélnek, csak annyit mondanak, oké vagy nem jó. Ahogy Ettore Scola vagy Woody Allen. Amikor színészként megérkezel a forgatás színhelyére, tele vagy kétellyel, bizonytalansággal, hogy megfelelsz-e, de a munka könnyű aztán: abszolút tudják, mit akarnak. Visszatérve a Rómának szeretettelre – szerintem nem sikeredett túl jóra. Eldicsekedhetem azzal, hogy játszottam Woody Allen legrosszabb filmjében...

Ha belegondolok, hogy annak idején egy Visconti- vagy egy Fellini-alkotás – legalábbis művészfilmként – Európa-szerte eljutott a mozikba, ahhoz képest az utóbbi évtizedekben nehezen tör ki az olasz film Itália határain kívülre. Miért?

– Alapvetően két okból. Federico Fellini, Luchino Visconti és Vittorio De Sica nem a vígjáték olasz módrát képviselte, hanem a neorealizmust, ami olyan kivételes korszak volt a filmművészetben, mint a romantika az irodalomban; megismételhetetlen kulturális pillanat. És mert ez a három rendező zseni volt, a zsenik pedig időn és nemzeteken felül állnak. Amit ők alkottak, az nemcsak az olasz, hanem a világ filmművészetének is az egyik csúcspontja volt. Egy nemzet minden nagy művészileg felívelő korszakát törvényszerűen lejtmenet követi, így volt ez az olasz neorealizmus vagy a francia új hullám esetében is. Sajnos a mi generációnknak egy ilyen leszálló ág jutott. Egyértelmű, hogy nem érünk fel az elődeink szintjéhez – szerintem legalább háromszáz év kell ahhoz a mozi történetében, hogy egy új Fellini szülessen... Ebbe belegondolni szinte megalázó egy mai rendező számára, akinek már az a feladat is nehéz, hogy megragadja és lefilmezze a valóságot. Fellini az álmokat filmezte: ezt értékelni kevés a szó, csöndben kell maradni és nézni, ennyi. És van még egy igen prózai ok is: Olaszországot is sújtja a gazdasági válság, néhány kivételtől eltekintve – gondolok itt Giuseppe Tornatore vagy Gabriele Salvatores alkotásaira – az európai átlaghoz képest alacsony költségvetésből készülnek a filmek. Kis pénzből csak nagyon nagy ötletekkel lehet exportképes alkotást készíteni. Egy szuperprodukciót még akkor is könnyebb eladni külföldön, ha nincs különösebb esztétikai értéke.