Nagy-Magyarország a véres fogmosópoháron

– Tíz éve jelent meg először a Finnugor vámpír, majd el is tűnt. Még a második kiadást is ellopkodták a könyvtárakból. Számított akkor ilyen nagy sikerre? És miért kellett ennyi időt várni a harmadik kiadásig?

– Annak idején Finnugor vámpír nem került be a valódi könyvforgalmazásba, az első kiadást csupán egy-két helyen lehetett kapni, és a későbbiekben is egészen váratlan helyen tünedeztek fel példányok. Minden kiadóm tervezte, hogy újra megjelenteti, de csak az Európával jutottam el odáig, hogy ez valóban be is következzen.

– Korábban mondta, hogy a regény megírása idején alaposan tanulmányozta a vámpírirodalmat. Inkább az elméletet ismeri, és nem a valós műveket, mert azokat sosem szerette. Akkor miért írt kifordított, ironikus vámpírtörténetet?

– Erre a kérdésre még sohasem tudtam igazán frappáns választ adni, és ezúttal is csak azt mondhatom: jó ötletnek tűnt. Azt hiszem, valahogy úgy sodródtam bele a dologba, hogy éppen a szakdolgozatomhoz olvastam szakirodalmat egy tanulmánygyűjteményben, és ahogyan az a szöveg véget ért, a következő oldalon éppen egy Bram Stoker Draculájáról szóló elemzés kezdődött. Beleolvastam, és magával ragadott a vámpírmetaforák gazdag tárháza: a vérszívás módozatai mint a szexuális aktus különféle megjelenítései, vagy a vámpír mint kapitalizmusellenes sztereotípiák megtestesítője, a művész mint a társadalom vérszívója… Ez egyébként általában is jellemző rám: az irodalomelmélet és a történelemtudomány rendszerint jobban inspirál az írásra, mint az irodalom maga.

– Érdekes, hogy a Finnugor vámpír még a nagy nemzetközi vámpírdömping, vagyis az Alkonyat, a Vámpírakadémia és hasonló, főképp a kamaszokat megcélzó világsikerek előtt született. Ha nem magyar, hanem például angol az anyanyelve, talán új divatot indított volna? Vagy az ilyen ironikus történetek csak szűkebb körben válhatnak bestsellerré?

– Azt hiszem, megkockáztathatjuk azt a kijelentést, hogy a vámpírtörténetek akkor igazán érdekesek, ha nem elsősorban a vámpírokról szólnak. Ahogyan az Alkonyat-tetralógiának is több mondanivalója van a kamaszkori, fiatal felnőttkori szexualitásról és párkapcsolatokról, úgy a Finnugor vámpír is inkább az írás és íróvá válás nehézségeit boncolgatja. Ebben a minőségében és sajátos utalásaival együtt is inkább rétegízlést képvisel. És az iróniára sem vevő mindenki, ahogyan a chilis étcsokoládét is kevesebben szeretik kóstolgatni, mint a lila tehenes tejcsokit.


– A könyv megfilmesítési jogait az Eurofilm Stúdió vásárolta meg 2002-ben, de a film azóta sem született meg, miért? Van még remény?

– Többször kerültem igen közel a film megszületéséhez, de ha arra gondolok, most milyen üres lehet a kassza, talán sohasem jártam tőle távolabb. A filmstúdió által másodjára kijelölt rendező – immár a stúdió támogatása nélkül – dolgozik a forgatókönyvön, és talán egyszer leforgatja belőle a filmjét, ha megtalálja hozzá a finanszírozókat.

– Most, hogy annyi év után megjelent az új kiadás, nem gondolt arra, hogy folytatja a Finnugor vámpír történetét?

– Ehhez a történethez huszonnégy évesnek kellett lenni, arról nem is szólva, hogy ez egyszer volt érdekes ötlet, másodjára már erőltetett lenne végigvinni a sztorit. Ebben a regényben amúgy is minden benne van: az első rész a vámpírrá válás izgalmait meséli el, a másodikban a halál utáni életről, a vámpírlét kezdeti döccenőiről számol be az egyre rezignáltabb, cinikusabb, emberi jellegét lassan elveszítő narrátor, Voltamper Jerne.

– Ami legújabb kiadás borítóját illeti, attól tartok, a kortárs magyar irodalomban kevésbé jártasak nem azt kapják, amit várnak. A grafika ugyanis egy méretes denevér hasán a magyar címerrel, sávostul, hármasdombostul, kettőskeresztestül. A történet pedig sem nem „neohazafias” érzelműeknek való olvasmány, sem nem a most divatos, kamaszlányok által kedvelt vámpírsztori. Egy magyar designer ráadásul táskát is tervezett a borító felhasználásával. Nem fél a félreértéstől?

– Mindig abban reménykedem, hogy az embereknek van humorérzéke. A könyv egyébként az előző Fidesz-kormány idején íródott, így egyes megjegyzések jobban ülnek most, mint ha a könyv néhány évvel korábban jelent volna meg újra. De nincs benne politikai üzenet – íróként nekem nem dolgom, hogy politizáljak –, ez egyszerűen csak egy olyan könyv, ami tele van mindenfelé szórt fricskával.

A borító egyébként – hála a tervezőnek – beszélő viszonyban van a művel, hiszen Jerne nagymamája gyakran ölt denevéralakot, és az ő névjegyén szerepel az egzotikusabb „finnugor vámpír” kifejezés a magyar vámpír helyett. Ő az, aki nagy-magyarországos bögréből kortyolgatva öblögeti véres száját, és aki szereti a magyarokat a változatos génállományuk miatt. Szóval mondhatom azt is, hogy a könyv címoldalán a narrátor nagymamája látható…
Szilas Rita táskája pontosan követi a borítót, a bélése pedig Finnugor vámpír-idézeteket rejt, így inkább való vámpírrajongó entellektüeleknek, mint a nemzeti denevér zászlaja alá felsorakozni kívánóknak.

– Szinte minden könyvét más kiadó publikálta: JAK-kijárat, Tericum, Ulpius-Ház, míg most kikötött az Európánál, itt jelent legújabb könyve az idei könyvhétre, a Nyughatatlanok, valamint most a Finnugor vámpír nagyon várt új kiadása is. Ennyire kapkodnak érte a kiadók, vagy ön nem szeretett volna egynél lehorgonyozni?

– A kiadóváltásoknak megvan a története. A JAK csak első köteteket szokott kiadni, onnan szükségszerű volt továbblépni. Akkoriban éppen kismamablogot írtam, és a Tericum kiadó ezt szerette volna kiadni. A kismama naplója a könyvpiacon is sikert aratott, ezért amikor a Kommunista Monte Cristo című történelmi regényemet elutasította a Magvető, a Tericum vállalta a kiadását. Egy kis független kiadó ezt nem tudta úgy pozícionálni, ahogyan kellett volna, és a könyv sem teljesített olyan jól a piacon, mint a kismamablog. Így amikor az Ulpius megkeresett, már évek óta nem írtam semmit, és a Tericumnál is kifelé állt a szekerem rúdja. A Kommunista Monte Cristo akkor kapta meg az Európai Unió Irodalmi díját, amikor az Ulpiusnál megjelent az Utolsó kentaur című regényem, de akkorára kiderült, hogy nem tudunk jól együtt dolgozni. Azonban a díjnak köszönhetően felkeltettem az Európa kiadó érdeklődését, és a Nyughatatlanok már ott látott napvilágot. Jól érzem magam ennél a kiadónál, remélem, most már lehorgonyozhatok.

– A Nyughatatlanok rendhagyó történelmi regény az 1848-49-es szabadságharc Európában szétszóródó magyar emigránsairól, némi spiritualitással fűszerezve. Mitől kapott kedvet a témához, amely ráadásul nem keveset kellett kutakodnia?

– Szerettem volna kipróbálni a „gothic”, azaz a rémregény műfaját, és miközben téma után kutakodtam, arról olvastam, hogy az asztaltáncoltatás divatja Magyarországon és az Európában bolyongó magyar emigránsok között éppen az 1848-49-es bukás utáni politikai helyzet reménytelensége miatt söpört végig nagy erővel 1853-ban. De mivel a politikáról már sokat írtam a Kommunista Monte Cristo című regényemben, itt inkább azt szerettem volna ábrázolni, miképpen viseli a család a történelem hányattatásait. Nők és gyerekek állnak a középpontban, a házassági válság, a pénzhiány, a személyes egzisztencia bizonytalansága, az otthonteremtés vágya mozgatja a szereplőket, miközben asztallábakkal kopogó szellemeket kérdezgetnek, hogy merre tovább. Azt hiszem, ez a téma nem is esik olyan távol a hétköznapjainktól, ha arra gondolunk, manapság sokan a tévés látókat faggatják, pénzhez jutnak-e svájci frankhitelük fedezésére és megtarthatják-e a családi otthont.

Szécsi Noémiről itt tudhat meg többet a 168 Óra Online-on:

Az író honlapját