Múzsák és feleségek

- Afféle egyetemi kurzushoz hasonlította a nőNYUGAT összeállítását, mondván, rengeteget tanult közben.

– Két és fél éves gyűjtőmunka előzte meg a bemutatót. Nemcsak a Nyugathoz sorolható írónők – például Kaffka Margit, Török Sophie vagy Harmos Ilona – műveit olvastam el, hanem a folyóirat harminc évfolyamát, naplókat, memoárokat, levelezéseket is. A korabeli sajtót, divat- és pletykalapokat szintén átnéztem. Felért egy posztgraduális képzéssel. Elképesztő mennyiségű anyag gyűlt össze. Ebből aztán Mácsai Pál rendezővel és Ari-Nagy Barbara dramaturggal válogattuk ki azokat a szövegeket, amelyek bekerültek az előadásba. Egymásnak felelgető monológokból próbáltunk létrehozni egy izgalmas színházi produkciót. De ez nem dokumentumjáték, nem is irodalmi est. Bár megidézzük Adyt, Kosztolányit, Babitsot, Karinthyt, Móriczot is, ezúttal nem ők a főszereplők. Azt szerettük volna megmutatni, hogy e „nagy férfiak” köreiben élő és alkotó nők valójában milyenek voltak. Méltatlanul, szinte teljesen elfelejtette őket az utókor.

- Említette egyszer azt is: e „nyugatos nőkkel” kapcsolatban sok a tévhit, az előítélet.

– Még a szakirodalom zömében is leginkább úgy tartják számon őket, mint írófeleségeket, múzsákat, kultúrtörténeti „adalékokat”. Miközben hús-vér asszonyok voltak, nagy formátumú személyiségek, akiknek többnyire drámai sors jutott. Például Boncza Berta Csinszkát számos visszaemlékezés karrierista, számító nőnek állítja be, aki csak azért ment hozzá a nála jóval idősebb és már beteg Adyhoz, mert „a nemzet nagyasszonya” akart lenni. Holott ő ennél sokkal színesebb, izgalmasabb egyéniség volt. Tizenhat éves diáklányként kezdett levelezni Adyval, rajongott a verseiért, majd hozzáment a költőlegendához. Csinszka a költő asszonyaként azonban már reálisabban látta Adyt. Keserűen szembesült azzal, hogy a házasság mindennapjai cseppet sem „művésziek”. Illúziói szertefoszlottak. Egyébként Csinszka mindig tele volt önmegvalósító ábrándokkal: hol festeni tanult, hol memoárt írt. Rengeteg kétség gyötörte, amelyekre nem kapott választ, már csak idő híján sem: negyvenévesen agyvérzésben meghalt. Ám talán a legtragikusabb sorsa Babits Mihály feleségének, Török Sophie-nak volt.

- Pedig neki több novellája, verse is megjelent a Nyugatban. Sokan méltatták tehetségét.

– Babits halála után viszont gyorsan megfeledkeztek róla is. Ő pedig képtelen volt feldolgozni férjének elvesztését. Súlyos depresszióba esett, teljesen bezárkózott. Török Sophie gyerekkorától írónak készült. De azt is érzékelte, hogy nem képes maradandót alkotni. Különben volt egy örökbe fogadott lányuk is, ám az asszonynak végül vele is megromlott a kapcsolata. A fogadott gyermek életútja is szörnyű. Babits Ildikó a második világháború után elhagyta az országot, Angliába ment, nyomorgott, senkije nem volt. Egy lakókocsiban élt, vagy harminc macskával. Ő is fiatalon halt meg, holttestét a macskái között találták meg. Az ő története már nem fért bele az előadásunkba. Hiszen azokra fókuszáltunk, akiknek az élete leginkább összefonódott a Nyugattal.

- Ezek a nők egyben az emancipáció, a társadalmi modernizáció emblematikus alakjaivá is váltak.

– Abban a korban még nem volt magától értetődő, hogy egy nőnek is lehet önálló intellektuális élete. Hogy hagyományos szerepei mellett saját hivatásra, egzisztenciára is vágyhat. Például komoly viták zajlottak a nők szavazati jogáról. Amit 1919-ben megkaptak ugyan, de 1922-ben, a Bethlen-kormány idején újra korlátozták. S bár majdnem száz év telt el azóta, a nőNYUGAT témái ma is aktuálisak. Kétségtelen: már nem kell a nők egyenjogúságáért küzdeni. Vagy legalábbis nem úgy, mint akkoriban. Bár még manapság is gyakori a hátrányos megkülönböztetés. És még mindig hallani olyan vélekedést is: egy nőnek inkább otthon a helye. Olykor magamon is, kolléganőimen is látom, mennyire komplikált összehangolni a pályát és a magánéletet.

- Önnek is van gyereke, családja. Majdnem két évtizede kezdte a pályáját, az Örkény Színháznak alapítása óta tagja. Novelláskötete, regénye is megjelent már. Hogyan győzi?

– Szerencsés alkat vagyok, mert mindezt soha nem éreztem nyomasztó tehernek. Mindig is színész akartam lenni. Ám ugyanolyan fontos volt számomra az is, hogy gyerekem legyen. Jól érzem magam a bőrömben nőként, még a háztartást is élvezem. Szerintem az is alkotás, ha egy nő megpróbál stabil hátteret teremteni a családjának. Persze sokszor nehéz „logisztikai” feladat ennyi mindennek megfelelni.

- Visszatérve a nők társadalmi szerepéhez: sokak szerint a honi politika és közélet „elmacsósodott”. Mit gondol: ez is oka lehet az állandó belháborúskodásnak?

– A nők nyilván számos társadalmi kérdést másfelől közelítenek meg, és mások a megoldási javaslataik is. Ezért is sokkal nagyobb szükség lenne rájuk a közéletben. Azt viszont nem hiszem, hogy ha több képviselőnő ülne a parlamentben, „kitörne” a nemzeti béke. Ha ezt gondolnánk, akkor a férfiakkal lennénk előítéletesek és igazságtalanok, azt sugallva: csakis ők agresszívak. A gyűlölködés, gyanakvás és szűklátókörűség nem attól függ, hogy valaki férfi-e, vagy nő.

- Persze nem kell politikusnak lenni ahhoz, hogy valaki közéleti szerepet vállaljon. Színészként, íróként akár ön is odaállhat fontos társadalmi ügyek mellé.

– Soha nem léptem fel politikai rendezvényen, nem is fogok. Veszélyesnek tartom, ha a művész az arcát adja egy pártnak. Klaus Mann regénye, a Mephisto pontosan megmutatja, milyen következményei lehetnek, ha a színész a hatalom és bármilyen pártpolitika szolgálatába áll. Egy alkotó optimális esetben a művei, az alakításai révén mondja el véleményét a világról, s nem az a dolga, hogy napi politikai ügyekhez hozzászóljon. Felkészültnek sem érezném magamat ehhez. Ugyanakkor tény: ha alapvető emberi, társadalmi normák kerülnek veszélybe, kutya kötelességem tiltakozni. A kirekesztést, a rasszizmust semmilyen körülmények között nem szabad eltűrni. Ahogyan azt sem, ha a kultúra vagy a sajtó szabadságát veszélyeztetik.

- Furcsa lehetett manapság elmélyülni a Nyugat évfolyamaiban, hiszen a folyóirat a hazai liberalizáció jelképe is lett. A jelenlegi kultúrpolitikában viszont inkább egyfajta ellennyugatosodás zajlik.

– Nyugat? Kelet? Iránytű? Mi egyszerűen csak dolgozni szeretnénk. Sokunkban van szorongás, aggódás, mert nem tudjuk, mi lesz a magyar filmmel, színházzal, az alternatív társulatokkal. A múzeumokkal, a táncosokkal, a muzsikusokkal. A kultúrával. Kártékony az a hatalom, amely párthűség, ideológiai szimpátia alapján értékeli az alkotókat, bármelyik oldal nevében tegye is ezt. A művészetben kizárólag a minőség számít. A kultúrpolitikának nem lehet más dolga, mint elősegíteni minőségi produkciók megszületését.