Művészbarátok

Két művész üldögél a Rózsavölgyi Szalonban. Kávéznak, ugratják egymást, barátságukról mesélnek nekem. Grecsó Krisztián harmincnyolc éves, író. Léner András negyvenkét éves, színházi rendező. Idén márciusban ő vitte színre Bécsben Grecsó Mellettem elférsz című regényét.

De hogyan kerül egy magyar bestseller osztrák színpadra?

Léner nehéz időszakon ment át két éve, bezárták a Budapesti Kamaraszínházat, amelynek vezető rendezője volt. Ezután összetalálkozott Méhes Mártonnal, a bécsi Collegium Hungaricum vezetőjével. Ő vetette fel: a Theater Brettben magyar évadot terveznek, kellene nekik egy ütős kortárs darab, lehetőleg kelet-európai sorssal. Léner rögtön Grecsó családregényét ajánlotta.

Csak azután gondolta végig: mit szól majd az író az ötlethez? Fölhívta: „Krisztián, a regényed színpadra kívánkozik.” „Tényleg? Nekem még nem szólt erről”, élcelődött a szerző. Meglepődött: ő háromgenerációs történeteket írt a harmincas évektől napjainkig, hogyan lehet ezt színpadra állítani?

Aztán belevágtak. Krisztián a regényből színdarabot írt, lefordították németre. A drámában a színészek több szerepet alakítanak. Múlt és jelen ötvöződik filmes és színpadi eszközökkel. A főszerepet egy fiatal sztár, a magyar származású Martin Vischer játszotta, akiről a Frankfurter Allgemeine Zeitung azt írta: „Az évszázad egyik legnagyobb tehetsége.”

Az osztrák–magyar ősbemutató hatalmas sikert aratott Bécsben, májusban a hónap legjobb kulturális eseményének választották.
Zimányi Zsófia, a Rózsavölgyi Szalon vezetője látta a kinti produkciót, és meghívta pesti kultúrszalonjába. A hazai színpadra újra átdolgozott művet telt házzal játsszák itt Őze Áron főszereplésével. Nevetve említi Grecsó: múltkor ő sem tudott bejutni az előadásra. Már nem volt hely.

A Mellettem elférsz három éve jelent meg, most a kilencedik utánnyomásnál tart. Úgy tűnik, ebben a végletekig megosztott, értékvesztett országban össztársadalmi igény a múltkeresés.
Léner András szerint korosztályos érzésekről is szól a regény. Látlelet a negyvenes értelmiségiek tévelygéseiről.

– Mintha elhúzódó posztpubertásban élnénk. Még csak most voltunk húszévesek, „három perce” diplomáztunk, s egyszer csak szembe kell nézni azzal, hogy középkorúak lettünk. Vége az ifjúságnak.

A „honnan jössz, hová mész?” elől felnőtt fejjel már nincs kibúvó. Korosztályos érzés a lelkifurdalás is: hány kérdést felejtettünk el szüleinknek, nagyszüleinknek feltenni? S lehet, késő már választ várni?

Grecsó Krisztiánt például egy családi titok indította regényírásra.

Néhány éve az egyik fotómagazin felkérte: tetszőleges fényképről publikáljon tárcát. Grecsó a nagybátyja egyik régi képét választotta, s elbeszélte a lapban, bácsikája Pannonhalmán volt bencés szerzetes. A cikk megjelenése után olvasói levelet kapott: a fotón látható férfi sosem volt pannonhalmi szerzetes.

Az író felkereste az akkor még élő nagymamáját, hogy megtudja az igazságot. A nagybácsi különös szerelmi életéről mesélt a nagyi, és unokája kutatni kezdte a családi históriákat.

Szegváron született Grecsó, felmenői telepi szegényparasztok voltak, akik arról ábrándoztak, egyszer kitörnek a nyomorúságból. Igazi pesti polgárok lesznek. Álmukat csak Krisztiánnak sikerült megvalósítania. Tizennégy évesen elköltözött otthonról, kollégista lett a csongrádi gimnáziumban, majd egyetemista a szegedi bölcsészkaron, könyvtáros Békéscsabán. Úgy tíz éve él Budapesten. Elsőgenerációs értelmiségiből befutott íróvá vált. A Mellettem elférsz irodalmi önterápiája is.

– Járkáltam a pesti utcákon, és sokszor meg kellett állnom. Megmagyarázhatatlan nyomasztó érzések törtek rám. De hisz nincs semmi baj, győzködtem magamat, és mentem tovább. Aztán megint megálltam, annyira fájt valami.

A zsúfolt villamosokon, a szürke tömegben elszorult torokkal gondolt a falujára. A telepi emberekre.

– Amióta ismerem Krisztiánt, soha nem éreztem kulturális különbséget köztünk. Fiatalabb nálam, mégis mintha a bátyám lenne. Neki mindennel egyedül kellett megküzdenie. Mindent egyedül ért el – veszi át a szót Léner András.

Ő pesti értelmiségi művészcsaládban született, édesapja Léner Péter Kossuth-díjas rendező, a József Attila Színház volt igazgatója. András annak idején gyerekszínészként több filmben játszott, ám a szülei nem akartak tinisztárt nevelni belőle. Elit belvárosi gimnáziumba járt, nyelveket tanult, vívott, polgári neveltetést kapott. Mindent megadott neki a sors, amiről Grecsó Krisztián gyerekkorában csak álmodhatott.

András apai felmenői asszimilált középosztálybeli zsidók voltak, anyai ágon felvidéki keresztény főnemesek. Bárónő üknagymamája feleségül ment a gazdag Hubert Henrikhez, akinek pezsgőgyára volt Pozsonyban. A negyvenes években települtek át Budapestre. A háború után a kommunisták államosították a pezsgőgyárat, a családnak semmije sem maradt. András édesanyja már itt született, tanárnő lett, a hatvanas években ment feleségül az akkor még fiatal rendezőhöz, Léner Péterhez.

– Nem tudom, milyen lehetett felvidéki nemesként élni. Apámat a nyolcvanas években kinevezték a nyíregyházi színház direktorának. Hétvégeken vonattal jött haza, nem akarta az igazgatói vállalati kocsit használni – emlékezik András.

Lénerék a hírhedt „fekete vonattal”, munkásvagonokon ingáztak Pest és Nyíregyháza között.

Azokban az években Grecsó Krisztián falusi nagyapja is a fővárosba került – építkezéseknél dolgozott segédmunkásként. Otthon, Szegváron disznóvágás közben később gyakran dicsekedett unokájának: milyen is volt, amikor egyszer beült a New York Kávéházba egy feketére, micsoda hírességeket látott ott!

– Soha nem értettem, miért disznóvágás közben mesél a New Yorkról. Aztán rájöttem: nagyapa életében két ünnep volt. Büszke volt arra, milyen szép disznót hizlalt, s a családjának nem kell éheznie. És büszke arra is, hogy egyszer pesti polgárnak érezhette magát egy kávé mellett. Összekapcsolódtak benne az emlékek.

Grecsó Krisztián, ha manapság néha beül a New Yorkba, idegenkedve nézi a sznob enteriőrt. „Te csak ne nyafogj, kisfiam! Te itt csak vendég vagy”, mondja ilyenkor magában az író. Nagyszüleire gondol, meg az édesanyjára, aki otthon a kutyatápgyárban dolgozik tizenkét órás műszakban.

Léner András viszont sokáig az elkényeztetett pesti polgárfiú életét élte. A színművészeti után a Madách Színház legfiatalabb rendezője lett. Kaposvárra szerződött, később a Budapesti Kamarába. Mindig társulat állt mögötte, biztos háttér. Huszti Péter tanársegédje volt a színművészetin, oktatott a zeneművészeti és táncművészeti egyetemeken is. Megnősült, kisfia született. Teljesebb már nem is lehetett volna az élet.

Két évvel ezelőtt azonban – túl azon, hogy a Budapesti Kamarát bezárták – tanári állásait is elveszítette. Egykori osztályfőnöke, Babarczy László szavai jutottak eszébe: „Ezen a pályán bármikor elüthetnek, átmehet rajtad a tank. Minél nagyobb a baj, annál többet kell dolgozni. Nem sértődhetsz meg!”

Léner negyvenévesen élte át először, mit jelent, ha az ember mindent elveszít.

– Akkor kaptam meg karácsonyra a Mellettem elférsz regényt. Egy nap alatt elolvastam. Erőt adott a könyv. Főhőse korombeli férfi, elveszítette a munkáját, szerelmét. Múltját kutatva próbál talpra állni. Amikor olvastam, úgy éreztem: nem vagyok egyedül. Más is átélt hasonló válságokat. Ki lehet ebből jönni.

Andrásnak a könyv új utakat nyitott. Barátságot, szakmai sikert hozott. A Theater Brettbe már visszahívták rendezni, Kassán és Pesten is kapott színházi felkéréseket.

A két művész barát úgy érzi, sokkal több a közös a sorsukban, mint ami elválasztaná őket. András tűnődve folytatja:

– Nagyon különböző családokból jöttünk, mások a gyökereink. De a politika sokszor szándékosan akar egymás ellen fordítani embereket, társadalmi csoportokat. A falu-város, népi-urbánus, keresztény-zsidó ellentéteket szítja, holott ezek csak fölheccelt indulatok. Túlélési stratégiáink szinte ugyanazok.

Közös generációs élményük az elhallgatott történelem is. A múltat hiába próbálják emlékekből összerakni – csak torzó marad. Szörnyű korokat átélt nemzedékek pokolról, hadifogságról, lágerekről nem beszéltek. Hallgatásuk súlya nehezedik unokáikra.

Grecsó Krisztián nagyapja katona volt a Don-kanyarnál, utána szovjet hadifogságba került négy évre.

– Nagyapa csak két dologról volt hajlandó mesélni. A csalánlevesről, amelyet a fogolytáborban kaptak. És hogy egy orvos megmentette az életét, amikor megmondta neki, hogy Grecsónak hívják. Sosem derült ki, a doktornak miért volt fontos a nevünk.

Lénerék régen gyakran találkoztak a nagypapa második feleségével, Klári nénivel. Az asszony annak idején Mauthausenből húszkilósan tért haza. Mindenkije elpusztult. A férje flekktífuszban a karjaiban halt meg. Emlékeiről ő sem beszélt.

Nyolcvan múlt már, mikor megkérte a családját, kísérjék el Mauthausenbe. Szeretné utoljára látni a tábort. Elutaztak együtt. Az egykori láger területén kialakított múzeumban sétáltak, amikor a néni hirtelen eltűnt. Kétségbeesve keresték mindenütt, hiába. Nagy sokára előkerült. „Hová tűntél, azt hittük, eltévedtél”, rémüldöztek a rokonok. „Ugyan már, ezt a tábort én ismerem közülünk a legjobban”, felelte Klári néni.

A halálutak köveit nem lehet feledni.

– Karácsonykor hosszú asztalokat ültünk körül, alig fértünk el. Aztán az asztalok egyre kisebbek lettek, és mi egyre kevesebben. Öten maradtunk egymásnak: a szüleim, a nővérem és én. És itt van már a kisfiam is. A legkisebb Léner.

Meséli András, Bencéről készült méhen belüli fotó. Az ultrahangos felvételen a magzat ugyanolyan elgondolkodó pózban támasztja a fejét, ahogyan a nagyapja szokta. A fényképet Léner Péter kitette az íróasztalára.

Grecsó Krisztián még tartozik egy aparegénnyel. A Mellettem elférszből az apa portréja kimaradt. Haraggal, fájdalommal nem lehet irodalmi hősről írni. Édesapja évekkel ezelőtt meghalt. Különleges ember volt, szavalt, zenélt, de elitta a tehetségét. Nem merte elhagyni a falut. Az apakönyv, ha egyszer elkészül, a megbocsátás lenyomata lesz.

Családi adóssága Léner Andrásnak is akad. Amikor sok éve a felvidéki arisztokrata nagymamája meghalt, lakásában találtak egy nagy utazóládát. Teli családi iratokkal, az államosított pezsgőgyár dokumentumaival, a híres Hubert pezsgő receptjével. A láda, költözködések után, végül Andráshoz került. De még nem nyitotta fel a múlt fedelét.

Nincs mindig mindenre magyarázat.