Mire való?
Nagyon nehéz összemarkolni egy olyan esszékötetet, amelyben egymás mellett szerepel Major, Móra, Móricz, MGP, valamint Vajda Lajos, Csehov és „Örkény, a népi író”. Ahol egységes foglalatú téma lehet a nemzeti gőg és Shakespeare gázsija, az ókori globalizáció, a mesék horrorja és humora, a robbanás előtt álló hazai felsőoktatás „felesleges embereinek” várható (!) lázadó kilátástalansága, a jó tárca természetrajza és az Aranyvonat, a nemzetállam és a Sorstalanság-film. (A szövegek összerendezésénél nyilván csak megírásuk volt nehezebb. És, persze, élvezetesebb.)
Szerzőnkről tudható: sokat próbált értelmiségi. Költő, novellista, regényíró, drámaíró, esszéíró, újságíró, műfordító, többszörös egyetemi oktató, irodalomtörténész, dramaturg, színigazgató, s biztosan kihagytunk néhányat kedvenc elfoglaltságai közül.
A mindent behabzsoló és megemésztő olvasó/író valójában nagyon is racionalista prófétája hazájának, kultúránknak, jövőnknek. Kétkedő, s e kételyek jogosultságai miatt dühös.
A múlttal megengedőbb, talán mert már túl vagyunk rajta. (Ha ugyan...) Szívesen veszi elő korábbi korok regényeit, ajánlva, szidva, mérlegelve. Köztük Jósika Abafiját, amelynek köznapi mottói (kedvenceim!) minden kritikát kibírnak. (Például egy fejezet élén az olvasható: „Mi az újság? – Victor Hugo.” Másutt azt idézi: „Kész a vacsora. – Balzac.” Biztos mondta ő, miért ne mondta volna.) „Élők és holtak közt a társalgást nem lehet megakadályozni, erre való az irodalom” – mondja egyik legszebb mondatában Spiró.
Ha mást nem írt volna, csak a felejthetetlen Csirkefejet, Az imposztort, a lenyűgözőt, s mostanában a rettentően kegyetlen Príma környéket, regényben Az Ikszeket, az enciklopédikus Fogságot, a groteszk Feleségversenyt és a Tavaszi tárlatot, már nem lehetne nélküle magyar irodalomtörténetet írni. De szerencsére nemcsak ennyit tett.
(Spiró György: Magtár. Magvető Kiadó.)
Erdélyi S. Gábor
