„Mintha a hiányzó jobb kezem lenne” – meghódította a világot a magyar trombitaművész

Zsúfolásig tele a Múzeum utcai klub, szerelmespárok, magányos bohémek, kacér szinglik és örökifjú őszek kortyolják a sörüket, jeges koktéljukat, hogy aztán mindent feledve átadják magukat a Barabás-féle „hipnotikus dzsessz” varázslatának.

Az élesen sikoltó trombitajáték, a messzire ívelő dallamok, az indián népzenei motívumokat is megszólaltató zene pedig bűvöletbe ejti a hallgatóságot. Elrepül felettünk a holló, feltámad a szél, sámándob hangjai visszhangozzák gyorsuló szívverésünket. A lassan induló medvetánc fokozatosan transzba visz, a szédülésig pörget, majd egészen a bennünk rejlő szenvedélyig kísér.

„Mielőtt összeállítottuk volna a Bear­­dance című albumunk anyagát, két alkalommal hónapokat töltöttem az Egyesült Államokban, többek között indián népzenét is kutattam” – meséli a trombitás és zeneszerző. – „Korábban is olvastam indián törzsekkel foglalkozó könyveket, így amikor lehetőségem adódott, elmentem a washingtoni kongresszusi könyvtárba, régi bakelitlemezekről hallgattam az ősi dallamokat. Annak idején Bartókot akarták megbízni az amerikai indián anyag feldolgozásával, de sajnos erre már nem jutott ideje. Aztán egy barátom elvitt egy városi rendezvényre is, ahol a helyi indiánok adtak koncertet. Ezek a motívumok elraktározódtak bennem, és most felszínre törtek a szerzeményeimben. De ez a lemezünk nem egyszerűen az indián népzene dzsesszváltozata, hanem vagy tucatnyi stílus olvasztótégelye. Komponistaként mindig is érdekeltek azok a művek, amelyekben többféle irányzat keveredik, és mégis megvalósul bennük az egyensúly. A Beardance a világzene és a popzene határán mozog, de saját karaktere van.”

Fotó: Kovalovszky Dániel

Nem volt egyszerű időpontot találni a nyugodt beszélgetésre, mert Barabás Lőrinc a pesti klubok és egy mosonmagyaróvári fellépés után Los Angelesbe, majd San Franciscóba repült trombitálni. Amikor végül leültünk egy kávézóban beszélgetni, bocsánatot kért, és huncut mosollyal mesélni kezdte, miért késett tizenöt percet. Elővett egy széles karperechez hasonló, rézzel borított alpakkagyűrűt, amelyet puha filccel béleltek. Többszöri kísérletezés után elkészült a legújabb kéztartója. Nevetve mondja: ilyet nem lehet az interneten kapni, többször fel kell próbálni, ezért nem tudott időben érkezni.

Barabás Lőrinc

(34) trombitaművész, zeneszerző. 2005-től 2009-ig tagja volt az Irie Maffia zenekarnak, a Fel a kezekkel! című albumon működött közre. 2005-ben az Uptown Felaz formáció tagjaként átvehette a Magyar Filmszemle legjobb filmzenei díját Dyga Zsombor Kész Cirkusz című filmjének zenéjéért. Misztikusan búgó szerzeményeit hallhatjuk Somogyvári Gergő Trans Duna című dokumentumfilmje alatt is.

Első saját zenekarával, a Barabás Lőrinc Eklektrickel 2010-ig két lemezt (Ladal 2007, Trick 2009) jelentetett meg. Small Talk című albuma a Random Szerda néven működő improvizatív klubestek anyagából jött létre. Szólóalbumai: Sastra (2013), Elevator Dance Music (2015).

Legfrissebb lemeze a Beardance, amelyet Quartet nevű együttesével hozott létre. Tagjai: Barabás Lőrinc (trombita), Cséry Zoltán (billentyűsök), Herr Attila (basszusgitár), Nagy Zsolt (dob).

 

A személyre szabott kincs zenéléskor a trombita megtámasztásához kell. Lőrinc ugyanis végtaghiánnyal született, jobb karja könyöktől lefelé hiányzik.

Édesapja Barabás Márton festőművész, édesanyja gyógypedagógus. Amikor Lőrinc megszületett, a szülők keresték a lehetőségeket, hogyan segíthetnek gyermeküknek. Így találkoztak Czeizel Endrével is, akinek a támogatásával akkoriban alakult meg a Végtaghiányos Gyermekekért Alapítvány.

„Az alapítvány révén fantasztikus közösségbe kerültem, és később végigkísérte az egész életem. Egyrészt sok hasonló végtaghiányos gyerekkel együtt bandáztunk, gyógytornára, táborokba jártunk, síeltünk, számítógépes tanfolyamon vagy éppen angolkurzuson vettünk részt, másfelől

itt ismertem meg Málnai Istvánt, aki sok éven keresztül az úszóedzőm volt. Pista bácsi végtaghiányos és fogyatékkal élő gyerekeket tanított úszni a Dagályban, és én neki köszönhetem, hogy ötéves koromban már nagy biztonsággal úsztam. Kilencévesen Révfülöpnél három óra hét perc alatt átúsztam a Balatont. Országos és nemzetközi versenyeken vettem részt, de nem lett belőlem paralimpikon, mint ahogy a szintén Málnai-tanítvány Pásztory Dóriból az lett.

Az athéni olimpia idején nyolc barátunkkal béreltünk egy kisbuszt, és Pista bácsival együtt szurkoltunk neki az olimpián. A sok úszás egyébként később jól jött a trombitálásnál, mert gond nélkül bírta a tüdőm. A szüleim pedig kezdettől fogva úgy neveltek, hogy egy kézzel is teljes értékű ember vagyok.”

Fotó: Kovalovszky Dániel

Már az óvodában megmondták a kerületi zeneiskola tehetségkutatói, hogy Lőrincnek remek a hallása, járjon csak szolfézsra, a kisfiút azonban jobban érdekelte a sport, egy idő után otthagyta a szolmizálást. A család nem erőltette a zeneórákat, aztán később a tizenkét éves Lőrinc állt elő az ötlettel, hogy trombitálni szeretne. A Szabolcsi Bence Zeneiskola fúvós tanszakára került, a hárombillentyűs hangszer könnyen megszólalt a kezében. Egy darabig párhuzamosan úszott és trom­­bitált, majd a gimnázium ideje alatt, tizenhat évesen felvételt nyert a Kőbányai Zenei Stúdió dzsessztrombita szakára, és itt már végleg a zene mellett döntött. Mestere, Fekete-Kovács Kornél készítette fel a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre, 2006-ban dzsessztrombitatanár- és előadóművész-diplomát szerzett. Diplomakoncertjén már saját zenekarával, a dzsessz-funk-pop stílusú Barabás Lőrinc Eklektrickel aratott hatalmas sikert.

„Érdekes, hogy mindez nem úgy történt, hogy egy nap felébredtem, és azt mondtam, hogy én zenész akarok lenni, hanem már gyerekként is szerettem gyakorolni, kísérletezni a különböző műfajokkal, és ahogy teltek az évek, egyre több időt töltöttem trombitálással. Furcsa módon ez a hangszer úgy hozzám nőtt, mintha a hiányzó jobb kezem lenne. Úgy érzem, nemcsak én találtam meg a trombitát, de a trombita is megtalált engem.”

Nővére, Zsófi festőművész, tizenegy évvel fiatalabb öccse, Benedek pedig szobrásznak tanul. Amikor Benedek kisfiú volt, egy trombitát rajzolt bátyjának karácsonyra. Lőrinc a gyerekrajzot bekereteztette, és vitte magával, bármerre járt. A kis trombita beutazta a világot, a kép minden albérletben, szállodában a szobájában függött. Most épp lemezborító lett belőle: részletei egy Mondrian-festményen mutatkoznak a Beardance fedelén.

Barabás játékát pedig hamarosan megismerték egész Európában, de még Hongkongban, Ausztráliában és a tengerentúlon is. Különféle zenekarokkal és szólóban fellépett Párizsban, Londonban, Brüsszelben, Németország és Ausztria színpadain.

„Amikor 2010-ben véget ért az Ek­­lekt­­ric-korszak, kiutaztam a New York-i SAE Institute elektronikus produceri kurzusára, és hazatérve loop stationnel kezdtem el kísérletezni. Mindent magam játszok fel, és a technika segítségével megsokszorozom magam különböző zenei funkciók­­ban. A háromsávos loop stationre írt Sastra című lemezemet Hágában készítettem el. Folyamatosan, naplószerűen írok zenét számítógépre, és egy-egy dallamból sokszor csak évek múltán lesz közönség előtt megmutatott dal.”

Azt mondja, minden folyamatosan hat rá, az utcazenész muzsikájától kezdve a rendőrautó szirénájáig. Megtalálja a metró zúgása, az ébredő város zaja vagy éppen egy távoli harangszó. Sokszor csak utólag veszi észre, hogy milyen forrásból, hangokból, dallamfoszlányokból építkezik. Improvizálni pedig mindig szeretett.

Az éjszakai zenerajongók jól ismerik szabadzenélős klubestjeit, ezeket Pesten kívül Randomlive néven Londonban is meghonosította.

A sok koncert és utazás miatt kissé türelmetlenül, vándor módra él, de megesik, hogy hónapokra eltűnik a közönség elől. Amikor elvonul, akkor születnek a különös érzékenységű zenék. Amúgy klasszikusokat ugyanúgy hallgat, mint modern darabokat és előadókat, legyen az komolyzene, pop, dzsessz vagy rock. Soha nem felejti, amikor egy szimfonikus zenekar tagjaként az Egyetemi templomban játszotta Mozart Requiemjét.

New York, Budapest, Pannonhalma, Eger, Kapolcs… Betelt nyárra a koncertnaptár. Nemrég még a Győri Bábszínházból is felkérték, hogy a Pinokkióhoz komponáljon zenét.

„Érdekes feladat volt, kimondottan élveztem. A legnagyobb öröm mégiscsak az, amikor egy koncert után odajönnek hozzám, és megköszönik az estét, a zenémet. Akkor tudom, hogy sikerült adnom valamit.”