Mint halott csuklóján a karóra

Csúcs László beírta magát a magyar média történetébe. Mint a kuršaneci vadkan a Zrínyi-életrajzba. Százharminc sebesült maradt utána. Százhuszonkilenc ember és egy intézmény sérült meg: az a Magyar Rádió, amelyet a rendszerváltás táján a közvélemény a leghitelesebbnek, a leginkább szavahihetőnek tartott, s megelőzte ebben a kormányt, a pártokat, a szakszervezeteket, az egyházakat, a sajtót, a tévét, mindenkit. Talán ezért is tartotta az új hatalmi harcok minden szereplője különösen kívánatos zsákmánynak. (Aztán tessék hozzámérni a Magyar Rádió mai, maradék reputációját...)

Alighogy kimúlt az agitprop világ a fejünk fölül, amint kilehelte lelkét a kormány Tájékoztatási Hivatala, nyomban megindult a harc az úgynevezett közszolgálati médiumokért. (Magánrádió, magánkézben lévő televízió még nem volt, sem médiatörvény, sem kerekasztal-megállapodás.) Egy darabig Pozsgay államminiszterként próbált dirigálni, de az 1990-es választások után a győztes párt, az MDF szándékozott nagy tömjénfüsttel a pártközpont helyébe lépni. Csurkának már voltak hídfőállásai a Magyar Rádióban. A Vasárnapi újságban még a választások előtt, 1990 januárjában habzó szájú táltosként süvölthette az „ébresztő, magyarság!” minimum rossz emlékű jelszavait, hiszen az „ébredők” a Horthy-korszak fajvédő rasszizmusának katonái voltak. Csurka kezdett először „nemzeti oldalról” beszélni, amely fogalomhasználat természetesen azt feltételezte, hogy van egy nem nemzeti, nemzetietlen, nemzetellenes, idegen, idegenszívű stb. szekció is, amely megérdemli a kiközösítést, megbélyegzést vagy akár a megsemmisítést is. (Amikor a rádióból való kirúgásunkról parlamenti vita folyt, Csurka képviselő úr úgy nyilatkozott rólunk: „Ismerem őket, valamennyien golyóérettek.”)

Az MDF sajtó- és kultúrpolitikájának alakítását a kortársak általában a Csurka–Csoóri–Csengey-hármasnak tulajdonították. Nem cáfolta ezt Csúcs László pénzügyminisztériumi tisztviselőnek a Magyar Rádió élére „teljes elnöki jogkörrel felruházott alelnökké”, tejfává való kinevezése sem. (Gondolták, adószakértő: elbír majd a Kossuth adóval, a Petőfi adóval is.) Ezzel megkezdődött a rádióamatőrök beáramlása a korábban egyértelműen professzionista szellemiségű Magyar Rádióba.

Néhányan világosan látták, s hangot is adtak véleményüknek, hogy a Magyar Rádiót nem a jobboldal, hanem a szélsőjobb foglalta el. Igazolta utóbb ezt a feltételezést, hogy az 1994-es választási vereség után Csúcs László Csurka mellett tűnt fel a MIÉP vezérszónokaként. S hogy pontosan azonosítani tudjuk a politikai és emberi vonzalmakat, kvalitásokat, tartsuk számon azt is: ezt követően Torgyán József otthonosan rokon értelmű árnyékában bukkant fel ismét az exalelnök, de itt már néhány jogos, belső, kritikai megjegyzésével közfeltűnést is kiváltva.

De persze nemcsak ennyi káderre futotta a Csurka-alomból. A legfontosabb adó, a Kossuth élén egyszer csak felbukkant a semmiből egy „kreatúra”, a szakmában ismeretlen hölgy, a durván ambiciózus Babiczky Klára. Korábban a Fejér Megyei Hírlap munkatársa, aki főleg úttörőmozgalmi témákra és a KISZ-életre szakosodott, majd később a győri stúdió fehérvári tudósítójaként nem keltett semmiféle feltűnést. Viszont szívesen publikált a Magyar Fórumban. Szakismerete, amellyel a Kossuth rádiót el tudta volna dirigálni: semmi. Körülbelül olyan helyzet állt elő, mint ha egy lovászfiúra bízták volna az epsomi derbit. Mint ha a harangozót szentelnék püspökké. Tájékozatlanságát parancsolgató hangnemmel, folyamatos kioktatással próbálta leplezni. Sokan nézték dermedten, majd utasították el „a liba szárnyalását”. Kétségtelen: nem ő volt a legszerencsésebb választása Csúcsnak. „Annak idején az alelnököt a Rádióban azok zsongták körbe – írta publicistánk –, akik vérvörösből hirtelen átkeresztelkedtek mélymagyarba.”

Volt példa erre a mi főszerkesztőségünk tájékán is. A hajdani „szovjet ösztöndíjas” riporter, aki korábban ezt erősen hangsúlyozta is, az új hajnalban valami jó kis vallást keresett magának. Azt kezdte hát hírelni magáról, hogy ő unitárius. (Jól hangzik, ugye, még egy kis „édes Erdély” vonzata is van, sosem lehet tudni, mi mikor mire jó.) B. Gabit aztán a vallási kérdések szakértője, R. Laci kollégánk állította meg a folyosón, s némi kétértelmű hanglejtéssel megkérdezte: „Te miért nem hiszel a Szentháromságban?” „Én? – kérdezte zavartan a megszólított. – Én hiszek” – próbálta kivágni magát. „De hát az unitáriusok csak az Atyát ismerik el, és tagadják a Szentháromságot.” „Én ugyan nem” – susogta zavartan a delikvens, egyúttal nyilvánvalóvá téve felháborodását az antitrinitáriusok eretnekségén. (Tanulság: nagyon körültekintőnek kell lennünk, amikor hitet, vezérlő tábornokot, csillagot választunk magunknak.)

A keretek fellazulását sokan személyes véleményük közzétételére igyekeztek felhasználni, mint az a munkatársam, aki egy művészetkritikai műsorban tett kísérletet a Magyar Televízió bizonyos riporterének „leleplezésére”, akiről en passant azt állította, hogy gyakorló KGB-ügynök. Amikor ezt kivágattam a Láttuk, hallottuk adótekercséből, s az „alkotót” kérdőre vontam, ő azzal védekezett: „De hisz ez a vád köztudomású.” Mondtam: „Ha így van, hozd a bizonyítékokat, és magam járok el, hogy ehhez a dokumentumműsorhoz megfelelő időt kapj. De nem ilyen módon, nem bizonyítatlanul pletykálgatunk valamit, hozunk hírbe valakit két ejha között.” (Az már csak az idők zavarosságára jellemző, és a frontvonalak krikszkrakszára, hogy a leleplezőt az Antall-kormány a rádió egyik alelnökjelöltjeként tartotta számon, a leleplezettet pedig ugyanez a kormány a tévé alelnökjelöltjeként nevezte meg. Ki érti ezt?)

A zűrzavarhoz hozzájárultak az addig a szótárakban nem szereplő értelmezhetetlen szószörnyek, politikai szlogenek. Például az ugyancsak Csurka által bedobott „magyarságteljesítmény”. Ennek sem mértékegysége, sem mérési módja, sem limitje nem volt magától értetődő, viszont épp homályos voltánál fogva alkalmas volt újabb megbélyegzésekre, új ellenségek megnevezésére, új uszításokra. A mag – mint mondani szokták – jó talajra hullt. Murányi László televíziós, a parlamenti tévéközvetítések főszerkesztője, kereszténydemokrata képviselőjelölt javaslatot tett egy „magyarságellenes tevékenységet vizsgáló bizottság” létrehozására. (Cvikipuszi Mr. McCarthynak!) Murányi személyéhez fűződik a magyar hírközlés egyik emlékezetes pillanata, amikor a taxisblokád idején a kamera előtt kezdett el lökdösni egy sztrájkolót, mondván: vegye elő a világútlevelét, és hordja el magát e hazából.

Aki élt a Horthy-Magyarországon, s ott minden reggel elszavaltatták vele az iskolában Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna Magyar Hiszekegyét („Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, / hiszek egy isteni örök igazságban, / hiszek Magyarország feltámadásában”), elkántáltatták a „csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország” rigmusát, az (én magam!) e mondókák radikális irredentizmusa után csalódottan látta Voronyezs drámáját, a Don-kanyarbeli haláltusát, a katlancsatákat, a hiábavaló áldozatok tömegét. Ott ültem az iskolapadban, s szemem előtt mindennap a hetvenöt éves főméltóságú úr, vitéz nagybányai Horthy Miklós fotója, gazdagon dekorálva rendjelekkel, kitüntetésekkel. Egy hős. Akire siralmas bukás várt. S nemcsak azért, mert Magyar Királyi Hadserege gyenge volt, de azért is, mert katonái félre voltak vezetve. A szó minden értelmében. Heszlényi altábornagy 1942. szeptember 10-én, Kecskeméten tisztjei előtt azt nyilatkozta, hogy „a szovjet hadsereg semmi”. Mit gondoljunk vajon a magyar főtisztek, tábornokok szakértelméről? Ismereteiről? Igazmondásáról? Tisztességükről és kardbojtjuk tisztaságáról?

Volt hát miért aggódnom az ébredő magyarok felemlegetésekor, hiszen jól emlékeztem, nem tudtam nem emlékezni: hova vezetett a bokacsattogtatás és a kardok suhogtatása. Talán ezért volt, hogy félig ismeretlenül, de generációs társként, hajdani piarista diákként s lelkiismeretes értelmiségiként levelet írtam Antall Józsefnek, aki ekkor még nem volt miniszterelnök, csak az MDF vezetője, s felhívtam a figyelmét, hogy a demokratikus rendszerváltásért mindent, a radikális jobboldal előretöréséhez semmi támogatást nem akarunk adni.

Az ő halála után sem fékezett a kormánypolitika. Borossék, rápillantván a maguk visszatetszési indexére, rárontottak a sajtóra. Elhatározták: legyűrik a MR-t és az MTV-t.

Kertész Imre így ír a médiaháború első fordulójának végén: „Bölcsnek és műsorának amúgy is repülnie kell a hungarista Magyar Rádióból, már réges-rég eldöntött kérdés” – jelezte legkiválóbb német kritikusának, a genfi Eva Haldimann-nak, a Neue Zürcher Zeitung munkatársának 1994. január 30-i levelében.

Amikor világossá vált, hogy napjaink meg vannak számlálva, egy akkori kormánypárti lapnál működő, hajdan kulturális újságíróként ismert kolléga felhívott, s azt mondta: „Kiküldünk hozzád valakit egy interjúra. Azt mondasz neki, amit akarsz. Csak határolódj el a többiektől!” Mondtam: „Miklós, ne küldjetek senkit, nem akarok interjút adni, sem elhatárolódni.” Mondta: „De hát az állásodról van szó, nem érted?”

Aztán 1994. március 4-én, pénteken százhuszonkilencen elbocsáttattunk. A rádió vezetője (később a MIÉP, majd a torgyáni kisgazdapárt vezérszónoka) Csúcs László, a nagyobbik kormánypárt vezérét Lezsák Sándornak hívták, a miniszterelnököt Boross Péternek. A belügyeket Kónya vitte, a külügyeket Jeszenszky, az igazságot Balsai István kormányozta.

A savanyú ítélethirdető a régi és nagyra becsült kolléga, P. Szabó József volt, akitől sokan azt várták, hogy a névsor végén azt mondja: és a százharmincadik pedig magam vagyok: felállok és lemondok. De hát ez nem történt meg. Egyes korabeli, mentegető feltételezések szerint főszerkesztőnket „valamivel fogták”.

A két hónap múlva elkövetkező választáson az MDF a szavazóinak kétharmadát elveszítette, politikai súlya megszűnt. Az FTC-stadionban tartott, kínosan kalimpáló kampányzáró nagygyűlésen sem tudták eldönteni, hogy melyik a helyes irány: a sose halunk meg, vagy a feltámadunk?

A választóknak elegük volt az MDF-ből.