Mindenkiből lehet gyilkos, ha van kellő motivációja

Mindenképpen krimit szerettél volna írni, nyilatkoztad egyszer. Méghozzá a noirnak azt a ritka válfaját, amelyben a gyilkos nyomoz a saját áldozata után. Miért éppen krimi, amikor azt nagyon nehéz írni?

Hogyha azon gondolkodtam volna már az elején, hogy mi az, amit meg tudok írni, akkor valószínűleg nem írok soha semmit. Most, hogy a második forgatókönyvemen dolgozom, ugyanúgy be vagyok tojva, mint a legelsőnél, A nyomozónál. El nem tudom képzelni, hogyan tudok egy ekkora melót befejezni. Azok a személyes problémák, amelyekről én kommunikálni szerettem volna a nézőkkel, egyenesen elvezettek ahhoz a kérdéshez, hogy ki a másik ember, miért nem vagyunk őszinték egymáshoz. Amikor mindezt végiggondoltam, rájöttem, hogy mindez általában a krimi hatáskörébe tartozik. Pontosabban a krimivel lehet leginkább úgy elmesélni úgy, hogy annak is szórakoztató legyen, akit esetleg a mélyebb rétegek nem érdekelnek.

Krimiken nőttél fel?

Nem hiszem, hogy több krimit olvastam, mint bárki más. Elsősorban irodalmon nőttem fel. Gyermekkorunkban édesapánk a Három testőrt olvasta fel, a Monte Cristót meg a Jókai-regényeket. Úgy gondolta, hogy ha erre alszunk el, akkor később feltámad bennünk az igény, hogy olvassunk. Így is történt, mert abban a pillanatban, hogy kikerültem a kötelező olvasmányok bűvköréből, szinte maguktól kerültek a kezembe olyan szerzők, mint Camus, Kundera és társai. Akkor kezdtem el komolyabban utánaolvasni a kriminek, amikor eldöntöttem, hogy azt akarok forgatni.

Mint mondtad az előbb, úgy gondoltad, krimivel lehet csak elmesélni a mondandódat úgy, hogy a felszínen is szórakoztató legyen. Pontosabban mit akartál üzenni?

Amikor éppen felnőtté váló fiatal férfi az ember, akkor sokszor ütközik falakba, de gondolom, a nők is. Nemcsak párkapcsolatokról beszélek, hanem általában az emberi kapcsolatokról. Hányszor rácsodálkozunk, hogy én az hittem, hogy ismerem ezt az embert, és lám… és ez mind pozitív, mind negatív értelemben megtörténik. Ráadásul igen gyakran, pláne, ha olyan intézménybe jár valaki, mint a Színház- és Filmművészeti Egyetem. Rá kellett jönnöm, hogy semmit nem tudok az emberekről, még a közvetlen közelemben élőkről sem. Ez egyfajta frusztráltságot generált. Ezért kezdtem arról írni, hogy ki a másik ember, miért nem találjuk meg egymást, miért van az, hogy mindenki beszél, de alig cselekszik. Egyszóval a kapcsolatmenedzselésről, amit ha jobban csinálnánk, igen sok fájdalmat spórolnánk meg egymásnak és magunknak is. Ahhoz, hogy ne egy nagyon szubjektív, csak engem érintő, személyes történetet, „nyavalygást” kezdjek el a vászonra álmodni, szükségem volt egy zsánerre, ami nem hagyott elveszni.

Ez a főszereplő személye. De talán túl zsáneres lett, mintha túlontúl szimbolikussá tetted volna ezt a kommunikációs problémát.

Nekem így vannak kommunikációs problémáim, én így tudok erről beszélni, így tudok általános érvényű lenni. Lehet, hogy félreértelmezem azt, amit a forgatókönyvírásról tanultam, de hát a legnagyobbak sem tudnak mást csinálni a történetmesélésnél, minthogy bizonyos tulajdonságokat felnagyítanak és elvisznek a végletekig, mert ez tud konfliktust okozni. Hogyha arról akarok beszélni, hogy valakinek kommunikációs problémái vannak, mint amilyenek nekem voltak, akkor meg kell fogni és el kell vinni a végletekig, és gyártani kell egy kvázi Asperger-szindrómás embert, ami ugye az autizmus egyik válfaja. Voltaképpen egy jól funkcionáló autista, aki egyáltalán nem tud, és nem szeret kommunikálni az emberekkel És meg kell hogy mondjam, hogy bizonyos tekintetben egyet is értek vele.

Amikor megalkottad ezt a figurát, akkor még nem tudtad, hogy van egy ilyen szindróma. Utólag derült ki, hogy ez egy létező, bár elég ritka betegség.

A főszereplő karakterének védelmében azért hadd mondjam el, hogy autisztikus vonásai mindnyájunknak vannak. Amikor elkezdtem írni, és nem tudtam az Aspergerről, egy olyan karaktert formáltam, amelyik az élete adott pontján felhagy a kommunikációval. Én nem tudom elképzelni, hogy valaha is így döntenék, sajnos, bár sokszor egészségesebb lett volna, de létrehoztam ezt a figurát, amely nem tartja a kapcsolatot az élőkkel.

Élőkkel nem. Kórboncnok. De miért pont az? Lehetne őr egy világítótoronyban vagy egy üres telepen. Sokféle foglalkozás van, ahol el lehet kerülni az embereket. Egy kórboncnoknak, noha nem élőkkel dolgozik, hanem holtakkal, mégiscsak köze van az emberi sorsokhoz.

Pontosan. El kell olvasnia halottvizsgálati jelentéseket, hogy mi történt azzal, aki előtte fekszik. És neki így jó kapcsolatban lenni az emberiséggel, hogy a történetek befejezettek és megváltoztathatatlanok. A halottak nem hordozzák azt a bizonytalansági tényezőt, mint te vagy én, hogy bármelyik pillanatban csinálhatunk valamit, ami számára tökéletesen kiszámíthatatlan. A kórboncnok foglalkozás dramaturgiai funkciója pedig természetesen az volt a filmben, hogy sötét legyen, thriller legyen, krimi legyen… És ami a legfontosabb: én az emberi kapcsolatok mellett nem nagyon tudok másról beszélni, mint a halálról. Ez egy olyan téma, amitől soha nem szabadulunk. Megkísérlem feldolgozni a halálhoz való viszonyomat úgy, hogy közben ne riasszam el az embereket. Megpróbálom természetesnek ábrázolni ezt a folyamatot, és egyfajta egészséges ön- és köziróniát csempészni bele.

Egyesek szerint a krimiknek is van ilyen funkciója.

Amíg a szexualitás előtérbe került és teljesen hétköznapivá vált itt Európában a mindennapi vizuális kultúránkban, addig a halál mintha szégyellnivaló dolog lenne. Nagyon sok szép beszélgetésem volt a kórboncnok szakértőnkkel erről. Vissza kellene találnunk ahhoz a természetes állapothoz, amelyben tényként tudjuk kezelni, hogy az életünk véges, és ehhez képest használjuk azt az időt, ami rendelkezésünkre áll.

Mondani könnyű, de az átlagember fél a haláltól, és inkább a struccpolitikát választja.

Magam is osztozom ezen a félelmen. Ez a film valamiféle önterápia, amit remélem sikerül közterápiára átalakítani. Szembe kell néznünk a félelmeinkkel és szorongásainkkal, ami ebben a vallástalan közegben, amiben élünk, nem könnyű feladat. De a rejtegetés nem vezet sehova.

Nem biztos, hogy a vallás segít.

Én irigységgel és mérhetetlen tisztelettel tekintek a jó értelemben vett igazi hívőkre. Én is nagyon szeretem a szent szövegek meséit, bár nem sokat olvastam közülük, csak a Buddha beszédeit meg az Ó- és Újszövetséget, de nem tudom elfogadni a vallást. Nagyon örülök nekik, hogy mások boldogan tudnak élni a hitükben. Mert egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy nekem van igazam

Bár komoly témákat (is ) feszeget a film, hála az iróniájának, gyakran kuncog a közönség.

Nekem fontos, hogy kuncogjon a közönség, amikor ilyen komoly dolgokról akarok beszélni, mert… én nem is igazán kijelentek még a halálról meg az életről, hanem inkább kérdezek. Viszont épp azért mert kérdés, bizonytalanabb a megfogalmazás is, így talán nem mindenki hallja ki a komolyabb üzenetet, ezért muszáj elszórakoztatni azokat is, akiknek csak a könnyedebb szint jön le

Egyik kulcsmondat a filmben: Mindenkiből lehet gyilkos, ha megvan a motivációja.

Ez a hatalmas bom not Simenontól származik. Emiatt a mondás miatt vagyok megbocsájtó a főszereplő Malkáv Tibor figurájával. És ne gondolja bármelyikünk is, hogy ebből a szempontból különb nála.