Milyen film a Kaliforniai álom?

A kaliforniai álmot álmodók egyre csak várják a maguk privát Kolumbuszát, aki leteríti eléjük a vörös szőnyeget és verőfényben is tud tapsvihart varázsolni. Kiket veszélyeztet ez az álomkór? Egy kezdő színésznőt (Emma Stone) és egy margón lévő dzsesszzenészt (Ryan Gosling), akik másokkal együtt itt keringenek Los Angeles ege alatt, szűkülő körökben, hogy amikor eljő a felfedezés pillanata, izmaik készek legyenek a kiugrásra, amivel átléphetnek az örökkék giccsbe.

Hőseink az autópálya dugójában dalolni, táncolni sem restellnek (hisz romantikus musicalt látunk). Akár egymáséi is lehetnének, de elébb valamennyit vonakodnak, veszekednek, huzakodnak (izgulj, néző, ne ülj ilyen blazírtan!), hogy aztán persze egymásra találhassanak.

Ám a két álmodozó külön álmokat dédelget, és ezek akár karambolozhatnak is (karrierverseny). Megtudjuk végül az ordas igazságot: bizony a sikerért sokszor éppen az álmokat kell feláldozni. (Nyomjunk el egy könnycseppet.)

Ez a némileg összecsapott, humortalan, szimpla film hét díjat kapott a helybeli filmkritikusok céhétől (és rekordot ért el az OScar-jelölések számában) – számomra érthetetlenül. Mindig gyanús, ha elkezdenek szaporodni egy filmben a nagyra nyitott szemű premier plánok. Kedves Néző, ilyenkor biztos lehetsz abban, hogy az alkotók elvesztették a fonalat. Inkább rábízzák a kedves közönségre, hogy azt lássa a szemmeregetés mögé, amit akar. Akár azt, hogy el vagyok érzékenyülve, akár azt, hogy momentán nem gondolok semmire, bár lehet, hogy nemsokára valami newtoni felismerésre fogok jutni.

Hogy aztán ebben a kaliforniai játékban vajon az optimális stratégiát választották-e az alkotók? Ha a díjazásokat nézem, a válasz: igen. Ha a magam rokkant élményét, akkor nem. Pedig alapvető, hogy mindig el tudjuk dönteni: úttörők vagyunk-e vagy csak eltévedtünk.

(Rendezte: Damien Chazelle.)