Millennium 3. A kártyavár összedől
Ilyen az, amikor egy összeesküvéselmélet átmegy a gyakorlatba, s rémregénnyé válik. Pedig nincs benne vérfarkas, kanboszorkány, földönkívüli.
A szereplők mindannyian földiek. A rosszak (akiknek a nevét a táblára fel kell írnunk, mert rendetlenkedtek) leginkább az állambiztonságiak partizánjai, aggastyánná aszalódott szigorúan titkos tisztek, akik – rendszerváltás nélkül is, mindenféle levéltári kompromittálódás nélkül is – a maguk kezébe vették az ország sorsának irányítását. (Pedig Svédországról van szó, amelynek társadalmát hajdan jólétinek neveztük, átláthatónak és prudensnek.)
Ám a „helyzet fokozódik”. Hisz viszonylag ritka, hogy a vád tanúját – mint itt – a tárgyalásról viszik el a rendőrök megbilincselve.
A társadalmi grimaszt persze mindenféle zagyva veszély kíséri. Dörög pisztoly, automata fegyver, fenyeget behemót izomzat, szegbelövő gép. A sprőd modorú Lisbeth Salandert, a számítógépes zsenit és gyakorló punkot többen megölnék, de ő a film végére eddig ismeretlen katartikus állapotba kerül, és ki tudja nyögni az őt megsegítő újságírónak, Mikaelnek a szót: köszönöm. És azzal zárják soraikat: „Még látjuk egymást.” De az már bizonnyal egy másik film lesz. Egy amerikai. Hiszen az Oscar-díjas David Fincher már forgatja Amerikában a még ki sem hűlt svéd film remake-jét. Vagy hasonmását. Vagy ikertestvérét.
A honi megfilmesítés leginkább a trilógia első részében sikerült, azóta lassú apadás mutatkozik. Aki a könyvet olvasta és szerette, az bátran nézheti a sorozatzáró opuszt is. Aki nem, az el-eltévedhet a hősök és banditák közt. (Rendezte: Daniel Alfredson.)
