Miért félünk a tánctól? - Művészet az előítéletesség csapdájában
Azelőtt a művelődési házakban folytak az amatőr művészeti oktatások, ahol főállásban dolgoztak a művész pedagógusok. Ma már ellenőrizhetetlen, ki oktat és hogyan. Egyetért ezzel?
Én hiszek abban, hogy a szülők elég kritikusak, és ezért teret tud nyerni a minőség. Az, hogy valaki kitűnő táncos, önmagában nem elég ahhoz, hogy taníthasson. A táncpedagógusnak nagyon sok tantárgyat kell elsajátítania ahhoz, hogy egy emberi testhez úgy tudjon felelősséggel „hozzányúlni”, hogy fejlesszen, és ne romboljon. Sajnos azt tapasztaljuk, hogy rengeteg olyan hirdetés jelenik meg, amely oktatói képzést ígér két hét vagy egy hónap alatt. Ez felháborító, de nem tudunk ellene semmit tenni. Miután az amatőrmozgalomban való létezés a rendszerváltás után átkerült a vállalkozói szférába, megszűnt az ellenőrzési lehetőség.
A fiatalabb szülők belefuthattak gyorstalpalón végzett oktatóba, hiszen már nincs viszonyítási alapjuk. Hogyan látja a Táncpedagógusok Országos Szövetsége, ez alatt a harminc év alatt mit sikerült elérni annak érdekében, hogy az emberek és főleg a kisgyerekek megismerjék és műveljék a táncot?
A táncművészet területén többféle stílus létezik, az egyik a néptánc, a másik pedig az egyetemes táncművészet. Mi az utóbbit képviseljük: a klasszikus balettet, a modern balettet és a modern táncokat, amelyekkel művészi produkciók, dramatikus művek jöhetnek létre. Van egy harmadik is, a divat- és sporttánc, de ezzel nem foglalkozunk, mert a sport területéhez tartozik. Mindegyik mögött hatalmas mozgalom van. Mi az egyetemes táncművészet képviselőjeként csaknem három évtizede az évente megrendezett Országos Táncművészeti Fesztivállal próbáljuk népszerűsíteni a műfajainkat. Ez egy kiterjedt fesztiválrendszer, a regionális táncművészeti fesztiválok díjnyertes produkciói jönnek a budapesti döntőre. Évente szervezünk táncjátékfesztivált is, ezen nagyobb lélegzetű, dramatikus ívű művek vesznek részt. Az Országos Táncművészeti Fesztiváljainkon nem keverjük a korosztályokat, hiszen az a lényeg, hogy lássuk, kik hol tartanak. Ezek komoly szakmai összejövetelek is.
Tavaly szervezték meg először a Nagy Sportválasztó mintájára a Nagy Táncválasztót, amely az idén a járvány miatt április végéről szep-temberre tolódott. Ez is a tánc megismertetését, népszerűsítését célozza, elsősorban a diákok között?
Úgy láttuk, sokszor maga az iskolaigazgató nem elég tájékozott, ezért esetleg eszébe sem jut, hogy a tornatermükben vagy a színháztermükben táncoktatás is folyhatna. Épp ezért született meg tavaly a táncválasztó ötlete, hogy megszólítsuk mindazokat, akik még ezt nem próbálták ki. Nagyon sok fiatal a szalagavató kapcsán kerül először kapcsolatba a tánccal, ahol a hagyományos keringő vagy a palotás mellett szerepel egy szabadon választott darab is. Ekkor döbbennek rá, hogy milyen jó ezt csinálni, és kezdenek bekapcsolódni az amatőrtánc-mozgalomba. Tavaly Budapesten és több vidéki városban szerveztünk bemutató órákat, ahol minden további nélkül beállhattak az érdeklődők, kipróbálhatták a táncfajtákat. Amikor kipróbálod, rájössz, hogy mekkora öröm ezt csinálni, pszichésen és fizikálisan is nagyon jól hat az egész személyiségedre. Én hiszek abban, hogy a tánc az egyik legjobb technika a testtudat kialakítására, amire később bármit lehet építeni. Szeretném elérni a szaktárcánál, hogy szervezzenek konferenciát iskolaintézmény-vezetők számára, ahol beszélhetnénk arról, hogy nem kellene félni a tánctól, mert mindenki számára létezik olyan stílus, amelybe bele tudna szeretni.
Miért félnek itthon ennyire attól, hogy a tánctanítást a különféle sportokhoz hasonlóan bevigyék a diákok életébe?
Mert a tánc a jó fizikum és a művészet ötvözete. Amikor táncot látnak a színpadon, mindegy, hogy amatőr vagy profi előadót, szembesülnek a hihetetlenül magas minőséggel, és megrettennek, hogy úgysem tudnák megcsinálni. Visszatérve a szalagavatóra: be kell tanítanom egy koreográfiát valakinek, aki még sosem táncolt. Belevágunk, javítok, és közben átéli azt az élményt, hogy tényleg meg tudja csinálni. Egy kis bátorságot szeretnék az emberekbe önteni, hogy igenis érdemes kipróbálni.
Sajnos az is gyakori, hogy a szülő nem azért viszi el sportolni, táncolni vagy zenét tanulni a gyermekét, mert az jó, élvezetes és egészséges, hanem mert egy jövőbeli sport-, tánc- vagy zenészkarrier lebeg a szeme előtt. Ennek az elvárásnak nehéz megfelelni.
Nem csak a gyereknek nehéz. Pedagógusként semmitől sem rettegek jobban, mint a szülő elvárásaitól. Mert minden gyerekben benne vannak az adottságok és a képességek, amelyeket a pedagógusok fejlesztenek, de közben el kell fogadniuk, hogy személyiségfüggő, hogy melyik gyerek milyen módon és ütemben fejlődik, és hagyni kell ezt az érési folyamatot. Elvárás a szülőktől, hogy az első fél év után bemutató órát tartsanak nekik. Év végére már elkészül a koreográfia, és előadás keretében, színpadon mutatják be, hogy mire tanították meg abban az évben a gyereket – innen kap a szülő visszaigazolást. Azok a szülők, akik az amatőrtánc-mozgalom keretében járatják foglalkozásra a gyereküket, már elfogadták, hogy ez örömtánc, nem cél a szólókarrier a világot jelentő deszkákon.
Hol vannak a fiúk? Ennyire erős még az előítélet, hogy a tánc se fiúknak, se férfiaknak nem való? Holott ugyanolyan állóképességet követel, mint a sport.
A táncos életpályája nagyon rövid. Mi van utána? Mit tud a magyar táncművészszakma letenni az asztalra egy profi táncművész pályájának befejezése után? Semmit. A szakmai nyugdíjat, amelyet 25 év után kaphatott egy profi táncos, most az életjáradék váltotta fel, természetesen ez is 25 éves pálya után kapható. Minden profi táncos, aki a pályája során fizette a járulékokat, megkapja. Ám jelenleg nincs életpályamodell, noha dolgozik ezen a szakma.
Fotó: Facebook/Táncpedagógusok Országos Szövetsége Végül is a sportolói karrierből kiöregedett focisták is magukra vannak utalva...
Azzal a különbséggel, hogy egy sportoló havi fizetése nagyban meghaladja egy profi táncos fizetését, tehát ha gondol arra, hogy valamikor abba kell hagynia a pályát, neki abból a fizetésből nyilván van lehetősége megalapozni a visszavonulás utáni jövőjét, de egy táncművésznek nincs. Nem csak a hivatásosok között, az amatőrmozgalomban is kevés a fiú. Nem tipikus, hogy balettra vagy modern táncra írassanak be a szülei egy kisfiút – a néptánc kivétel –, inkább valami sportra. És azok között is, akiket táncra íratnak be, sokuknak az édesanyja dédelgetett magában annak idején ilyen terveket, és most úgy gondolja, hogy majd a gyerek valóra váltja az ő álmait, ha már neki anno nem sikerült.
Lényegesen több olyan film készül, amely egy sportolói pályát állít példaképként a gyerekek, kiskamaszok, fiatalok elé, mint amennyi egy táncoskarriert. Jogos ez a megkülönböztetés?
Nagyon nagy a tánccal kapcsolatos társadalmi előítéletesség, nem ismerik el, hogy milyen komoly fizikai és pszichés terheléssel jár. Aki nem tartja férfiasnak, bevinném egy kicsit a próbaterembe, hogy próbáljuk ki, meg tudja-e csinálni... De az a gyerek, aki már eljut a tánctanulásig, és megszereti annak ellenére, hogy milyen nehéz, akárhogy cikizik az iskolában, ki tud állni érte. Aki eljön klasszikus vagy modern balettra, az rájön, hogy sokkal nehezebb, mint futni vagy focizni, mert ott teljesen mindegy, hogyan tartja a vállát, a hátát, a kezét, itt viszont nem mindegy.
Olvastam, hogy az idősebb korosztálynak is ajánlják a táncot.
Ahogy gyerekkorban segít a szellemi fejlődésben, és fegyelemre nevel, úgy időskorban hatásos a szellemi leépülés ellen, nemcsak a testmozgás miatt, hanem azért is, mert a mozdulatok és a koreográfiák megjegyzése és összehangolása szellemi kihívás is. Az USA-ban és Nyugat-Európában egyre több az úgynevezett silver swan, az „ezüsthattyú-csoport”, ahol 60–80 évesek balettoznak kedvtelésből, olykor még olyanok is, akik most kezdik tanulni. Arra azért büszke vagyok, hogy a Táncpedagógusok Országos Szövetségének tagjai nagyon nagy hangsúlyt fektetnek a szenior korosztályra, és szerveznek számukra is tánctanfolyamokat. Nálunk is kezd divatba jönni a klasszikus balett a szenior korosztályban, mert össze lehet állítani olyan anyagot, amelyet az idősebbek is meg tudnak csinálni. Általában 30-tól 70 évig terjed a korhatár, de ismerek olyat is, aki 83 évesen jár a tanfolyamra.
A tánc gyógyító eszköz is, létezik olyan, hogy táncterápia.
A kutatók kimutatták, hogy a tánc párhuzamosan használja és fejleszti az agy jobb és bal féltekéjét, komplex agymunkát kíván. Mindig azt mondják, hogy elfogult vagyok a táncosokkal, pedig nem. Csak látom, hogy aki táncol, az pontos, precíz, megbízható, és mindez olyan indirekt módon fejlődik ki benne, amit más módszer nem tud. Kihat a partnerkapcsolatokra is. Már gyerekkorban meg kell fognod a másik nemhez tartozó partnert, nem ráncigálhatod, hanem együtt kell táncolni. Ez bizalom kérdése, számítanom kell a másikra, meg kell bíznom benne, és a másiknak is meg kell bíznia bennem, hiszen másképpen nem tudjuk megcsinálni. A tánc stresszoldó is, ötvözi a zeneterápia és a mozgásterápia előnyeit.
