Miért éppen Kleist?
A kérdésre, melyet a Petőfi Irodalmi Múzeum szép kamarakiállítása (és egy tudományos konferencia) tett fel, Wilhelm Droste felelt a közelmúltban, az Élet és Irodalomban megjelent lírai esszéjében. Droste nemcsak arra válaszol, hogy mit jelentett a hetvenes évek keletnémet világában Kleist (akit a hivatalosság persze mint Az eltört korsó meg a Kohlhaas Mihály alkotóját tartott számon – mindkét munkát meg is filmesítették a hatvanas évek végén –, a kor középiskolás diákjainak viszont a törvények ellen lázadó – legyenek akár természetiek, akár társadalmiak, akár a nyelv törvényei – gyújtotta fel a fantáziáját), hanem arra is, hogy mit jelent, mit jelentett Kleist a magyaroknak, hogy miért érezhette, érezheti a magyar értelmiség, a magyar művészvilág ezt a zabolátlan zsenit egészen a magáénak, szinte már magyar írónak. A válasz kulcsszava itt is a szabadságvágy, melyhez a törvényen kívüliség, a besorolhatatlanság és a lehetséges keretek folytonos szétfeszítése társul. Ezért, hogy oly sok magyar írót, költőt megihletett a kleisti életmű az elmúlt évtizedekben, ezért, hogy drámáit előszeretettel játsszák magyar színpadon, s ezért, hogy Magyarország büszkén vallhatja magát azon kevés (szám szerint három) országok egyikének, ahol Kleist minden fellelhető sorát lefordították.
PIM e hét végén záródó elegáns tárlata nemcsak a kleisti életutat mutatja be (ahhoz is kell egy fél európányi térkép meg néhány vastag kérdőjel), nemcsak a szűk évtized alatt megalkotott életművet tárja elénk, de nagy hangsúlyt fektet e „magyarrá válás” stációira is: hogyan vált fordítók, irodalmárok, színházi emberek (közülük is kiemelkedve Forgách András, Márton László, Földényi F. László) áldozatos munkája nyomán földinkké, kortársunkká Heinrich von Kleist.
