Mielőtt meghalsz...
Töprengtél-e azon, mit kéne még megcsinálnod ebben az életben? Mit kéne megnézned? Mit kéne látnod? Ahhoz, hogy elfogadd: eztán már nem csinálsz semmit, nem nézel, és nem látsz.
Ha kellemetlenül nyirkosnak találod a fentieket – így halottak napja után –, ne vedd komolyan. Csupán arról van szó, hogy a modern marketing bevette eszközei közé a „bizony por és hamu vagyunk” intelmét, a „rövid az élet, hosszú a sír” falvédőszövegét, az „ars longa, vita brevis” klasszikus figyelmeztetését. Amerikai mintára jelennek meg az ezt is, azt is „látnod kell, mielőtt meghalsz” csalogató intelmei.
Most éppen 303 magyar filmről.
Persze, nincs kockázatosabb vállalkozás, mint efféle „utolsó ítéletet” hirdetni: műveket üdvözülőkre és feledhetőkre szétválogatni. De nincs kockázatmentesebb sem. Aki tudja, belátja: egy ilyen válogatás rizikós, benne van nemcsak a korabeli kritika meg a hálátlan utókor véleménye is, átszínezve a szükségképp eltérő ízlések által, amelyeknek a mibenléte miatt nem illik pofozkodni.
Kurkásznánk benne: mi maradt ki, mi lett volna szerintünk kirostálandó? Dehogy kurkászunk! Játék ez is, hasznos, okosító lehet minden részletében. S ki tagadná, hogy Hippolyt, Mágnás Miska, Hannibál tanár úr vagy a Tizedes, az Őrnagy úr és Redl ezredes, esetleg Bástya elvtárs, Szindbád és Minarik Ede, nem különben Orbánné, Déryné, Angi Vera, valamint Nárcisz és Psziché, Szerencsés Dániel és a ménesgazda beleszólt az életünkbe. Sok szólamon. (Igaz is, hol a Witman fiúk? Mert mégsem tudjuk megállni...)
Most már csak azt az elérhetetlent kéne megcélozni alkotónak, mozisoknak, a mélyen tisztelt közönségnek, hogy valóban életbevágónak érezzük a magyar film sorsát. Volt egy-két évtized, a hatvanas, a hetvenes és tán még a nyolcvanas, amikor magyar értelmiséginek nem illett kimaradnia a „sodrásból”. Mert fontos volt. Ma meg?
(303 magyar film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz. Szerkesztette Bori Erzsébet és Turcsányi Sándor, kiadta a Gabo.)
