Micsoda kupleráj volt itt –Kiállítás nyílt Kelet-Európa történetéről

A kiállítás a Keleten háború vég nélkül: 1918–1923 címet viseli, és bizony, magyar szemmel talán már a koncepciója is kissé különös. Itt minden Keletnek számít, ami Franciaországtól errefelé esik, azaz szó van itt Berlinről éppen úgy, mint Varsóról, Budapestről, Moszkváról, Jeruzsálemről és Jerevánról. Maga a rendező elv az lehetett, hogy minden szerepeljen, ami az első világháború vége, vagyis 1918 novembere után történt Európa keleti felén. Forradalmak és ellenforradalmak, persze háborúk, menekültek, pogromok.

A kiállítás szervezői Európába és a keletbe beleértették még az Oszmán Birodalmat is, annak a világháború előtti határaival, azaz a Közel-Keletet is. A záródátum éppen 1923. július 24., a törökökkel kötött lausanne-i békeszerődés aláírása, amely a világháborút lezáró utolsó békeszerződés volt. Logikus álláspont, hiszen Törökország végül is valóban Európa beteg embere volt, míg a háború után a Közel-Keleten két európai nagyhatalom, Franciaország és Nagy-Britannia rajzolgatta a határokat, gyakran szó szerint, meglehetősen tragikus eredményekkel. Érdekes lehet, hogy vajon Olaszország miért maradt ki a kiállításból. Az úgynevezett Biennio Rosso, a világháborút követő két vörös év, gyárfoglalásokkal, sztrájkokkal, Antonio Gramscival és a fasizmus közeledő árnyékával talán nem volt elég forradalmi, bár a német szpartakisták nagyon is szerepelnek. Vagy nem volt elég véres. Vagy nem elég „Kelet”.

Így is volt persze történelemi nyersanyag elég. Őszintén szólva néha kicsit sajnálatra méltóak voltak a kiállítást megtekintő franciák vagy a nem kelet-európai turisták a rájuk zúduló információmennyiség miatt egy olyan témában, amelyről a nagy többségnek fogalma sincs. Nem az első világháború utáni Kelet-Európáról beszélünk természetesen, hanem Kelet-Európáról mint olyanról. El lehet képzelni, hogy a kiállításnak mennyire kellett didaktikusnak lennie, hogy valamelyest kontextusba hozza a Bánát, Szmirna, a Memel-vidék, Felső-Szilézia vagy éppen Fiume hovatartozása kapcsán felmerülő vitákat olyan közönség számára, amely sokszor nemhogy a régiókat, de az országokat sem nagyon tudja elhelyezni.

Fotó: Párizsi Hadtörténeti Múzeum

De ne legyünk nagyképűek, hiszen a történelem iránt érdeklődő kelet-európaiként is megdöbbentünk néha, hogy micsoda kupleráj volt itt valóban 1918 és 1923 között. Túl az orosz, a német és a magyar proletárforradalmakon elképesztő háború dúltak, mondjuk a lengyelek és a litvánok, a szírai arabok és a franciák, az észtek és a szovjet-oroszok között, hogy csak a talán kevésbé ismerteket említsük.

Magának a kiállításnak a koncepciója nem túl eredeti. Hogyan lettek a földrész ezen táján birodalmakból nemzetállamok? Nem könnyen, mint jól tudjuk. A négy nagy birodalom, a német, az orosz, az osztrák–magyar és a török a világháborút követő öt évben, amelyek jó pár országban jóval több áldozatot követeltek, mint maga a nagy háború, darabokra esett. A kiállítást is ez az elgondolás struktruálja. Az első teremben a német és az orosz birodalom közti területekről esik szó, a másodikban a „középső” Kelet-Európának nevezett régióról, azaz a Monarchia maradványairól, a harmadikban pedig „Levantéról”, vagyis az Oszmán Birodalom keleti végeinek világháború utáni sorsáról.

Noha a szó szoros értelmében vett „magyar ügyek”, a Tanácsköztársaság, a polgárháború, a szomszédok igényei, az ország feldarabolásának történelmi körülményei, végül Trianon végeredményben tekintélyes helyet foglalnak el a kiállításon, a ránk és még inkább a nem kifejezetten erre kihegyezett látogatókra zúduló hatalmas információmennyiség igen nehezen felfoghatóvá teszi a mi határaink kérdését. Mindenhol iszonyatos zűrzavar volt, mindenhol háborúk folytak, mindenki, ha tehette és érdekében állt, a szomszédja torkának esett, mindenki csalt, hazudott, ha ezzel egy nagyhatalmat maga mellé állíthatott, amelyek persze szintén csak a saját érdekeiket nézték. Nem volt valami szép látvány.

Az egész öt esztendőben egy fejlemény volt, amely eltérő célok érdekében jött létre, mint az éppen eszüket és realitásérzéküket vesztett nacionalizmusok: a proletárforradalom. A többek között Magyarországot is tárgyaló teremben egyetlen kiállítási tárgy volt, amelyik nem arról szólt, hogy kinek mekkora darab terület jusson, mi igazolja ezt az igényt kétségbevonhatatlanul és milyen fegyverekkel kísérelték meg a megkaparintását: a Tanácsköztársaság híres plakátja a Monarchia temetéséről, ahol a vörös munkás csukja rá a koporsót a „királyokra, hercegekre, grófokra”.

Maga a kiállítás persze tele van érdekes dokumentumokkal, a békeszerződések példányaival, korabeli filmekkel, fotókkal. Mintegy harminc ország múzeumai kölcsönöztek tárgyakat a kiállításnak, a Magyar Nemzeti Múzeum többek között Berény Róbert híres Fegyverbe! Fegyverbe! feliratú plakátját a forradalmi kommün idejéből. De a történelmi tárgyak kedvelői is kielégíthetik kíváncsiságukat. Itt van „Arábiai”, vagyis Thomas Edward Lawrence burnusza éppúgy, mint a bolsevikokkal szembeszálló Pjotr Vrangel orosz tábornok egyenruhája, vagy Józef Pilsudski marsallbotja. És persze egyenruhák és fegyverek minden mennyiségben, többek között egy Lenin-fiú-uniformis is, hiszen ez mégiscsak hadtörténeti múzeum.

Mindezt kiegészíti a különböző francia intervenciós erők misszióinak dokumentálása a világháború utáni Keleten. Az orosz polgárháborúba való beavatkozás közismert, de voltak francia katonák Felső-Sziléziában, ahol tulajdonképpen a németek és a lengyelek közti polgárháborút kellett megakadályozniuk, vagy éppen Ukrajnában, ahol a lengyeleknek az ukránokkal szemben bizonyos Charles de Gaulle is adott katonai tanácsokat. Főleg persze a Közel-Keleten játszottak főszerepet, ahol a mai Szíria és Libanon határainak megállapításában követték serényen a saját érdekeiket. A helyi népek érdekei kissé mások lettek volna, mint ezt ma már minden újságolvasó tudhatja.

Maga a kiállítás tényleg a lehető legdidaktikusabb, mindenhol térképek, magyarázatok, mindig két nyelven, angolul és franciául, ábrák, fényképek a legfontosabb szereplőkről, magyar részről Kun Béláról és Horthy Miklósról. Rövid videókat is láthatunk, amelyekben az érintett országok kortárs történészei válaszolnak egy-egy kérdésre, így Ablonczy Balázs is, a Párizsi Magyar Intézet volt igazgatója.

Nyilvánvalóan a kiállítás elgondolóinak nem ez volt a szándékuk, de mi nehezen tudtuk félretenni afeletti rossz érzésünket, milyen képet is fest rólunk, kelet-európaiakról ez az egész. Alighanem csak kelet-európai kiábrándult realizmusunk juttathatta eszünkbe, hogy azért mindezt az Invalidusok temploma mellett láttuk, alig pár méterre Napóleon sírjától. Hogy nekünk csak ez jutott a gloire-ból, a dicsőségből, hogy egymás torkát harapjuk át minden talpalatnyi földért. / Balázs Gábor