Mi, kínaiak
Tanulságos tárlat ez, nagyon. Nem egyszerűen áthallásos, hanem maga az áthallás. A keleti szélben járt tavalyi magyar tárlat következtében most a mai Kína akarja megmutatni magát, és mi kíváncsiak vagyunk rá. Jogos igény, mindkét irányban.
Százhúsz mű százhuszonöt alkotótól (az úgy jön ki, hogy vannak művek, amelyeket többen készítettek), a Kínai Nemzeti Művészeti Múzeum válogatásában, három tematikus fejezetben (három helyszínen is a múzeumon belül). Az egyik afféle történeti áttekintés, a második a természetábrázolás változásait mutatja be, a harmadik meg afféle vegyes felvágott, a sokféleség gyönyörködtet, mondja a cím, azelőtt ez úgy hangzott, hogy virágozzék minden virág. Vannak közöttük egészen remek alkotások, vannak közepesek meg gyengék, ahogy az ilyen vállalkozásoknál természetes is.
A látogató rengeteg dolgon eltöprenghet, például, hogy lehet-e igazán ötvözni hagyományt és modernitást egy olyan természetábrázolásban, ahol a tradíció minden témát, ecsetvonást, eszközt, jelet szigorúan szabályozott, még a tuskezelést is, vagy nem: csak e képek láttán legalább két válasz adható. Meg elmélázhatunk azon is, mitől van, hogy a kínaiak ennyire nyitottak a nyugati eredményekre (most maradjunk a művészetnél, ott villámsebesen utolérték az amerikai trendet), míg a Nyugat jóval kevesebbet tud kezdeni a rázúduló Kínával. (Kulturális értelemben, persze.) Egyszóval ezer dologról beszélhetünk (megannyi személyes művészi tragédiáról például, amelyet persze csak sejthetünk), de nem tehetünk úgy, hogy nem vesszük észre, ez a tárlat a Szépművészetiben a szabadság hiányáról szól. Meg azokról az apró résekről, ahová a ma kínai művésze bevetheti magát – s amiért nem győz hálát adni. Meg a hatalom büszkeségéről, hogy ezt megengedi neki.
Negyedszázada ezt még nem vettük volna észre. Negyedszázada még mi is azt hittük, hogy a szabadságot úgy lehet porciózni, mint a kenyeret. Ma már tudjuk, hogy nem így van: ezt a tudásunkat – amelyet a jövőben sem szívesen felejtenénk el – erősíti ez a kiállítás is.
