Metrógraffiti mint művészet

Megvallom, voltak fenntartásaim eleinte, nekem túl huszonegyedik századinak tűnt az egész, elveszettnek és magányosnak éreztem magam benne, de ez mára elmúlt – és ehhez nemcsak az járult hozzá, hogy a közönség belakta a tereket, meg hogy a kilátás is (legalább a Duna felé) sokat javult, hanem az is, hogy a helyiek felnőttek a feladathoz: mosolygós, szolgálatkész, informatív munkatársakkal találkoztam ott. (Csak a jegyek szintenkénti pecsételését nem értem. De persze nem kell nekem mindent érteni. Fogjuk fel sajátos performance-nak.)

Ami a jelenlegi kiállításokat illeti, nos, a két tárlat pompás lehetőséget ad a látogatónak, hogy elgondolkodjék a modern műalkotások mibenlétéről. Induljunk ki abból, hogy művészet az, amit a közösség művészetnek ismer el – és ugye, ennek a jelenségnek a kezdő pillanatát kellene elcsípnünk. Van itt két világhírű művész, az egyikük, Braco Dimitrijević fotókkal, installációkkal, sajátos cselekvéssorokkal alakította ki hírnevét (manuális értelemben és hagyományosan nem is neveznénk tehát művésznek), másikuk, Keith Haring e tekintetben megfelel a hagyományos művészdefiníciónak (bravúros rajztudás, komponálókészség, önálló képnyelv stb.) – és a legsokkolóbb rajzaival se dönt tabukat (merthogy ezeket már mind ledöntötték előtte), ám hogy a közösség ilyen magasra értékeli produkcióját – művei csillagászati árakon kelnek el –, abban tragikus életútja éppúgy szerepet játszik, mint metrógraffitijei, amelyekkel megalapozta hírnevét.

Van tehát két esemény (valaki egy rongyot tűz a zászlórúdra, másvalaki tiltott helyen rajzol a falra), amely nemegyszer megesik naponta a világ számos pontján. Az elkövetők többsége eltűnik, ketten közülük világhírű művészek lesznek.

Ezt a pillanatot kellene kinagyítani.