Mensáros: szobor és napló

Pár hete szobrot avattak a Madách Színház előcsarnokában: Csermák Ferenc alkotása a 85 évvel ezelőtt született Mensáros László emlékét idézi. Néhány hónapja pedig a Kairosz Kiadó jóvoltából kötetbe rendezve láttak nyomdafestéket Mensáros László naplójegyzetei.

A szerény kis büsztnek talán nem is itt kellene állnia, hanem a kiváló színész és versmondó legnagyobb sikereinek színhelyén, az egykori Egyetemi Színpadon. Ám akkor nagyon kevesen láthatnák, hiszen a kilencvenes évek elején újra felszentelt piarista kápolna – tudtunk szerint – jelenleg nem működik. Így viszont a minden esti musicalsikerekre betóduló közönség legalább láthatja a szobrot, és elmélázhat azon: vajon ki is volt ő? Hányan emlékeznek rá, mint az először 1965 őszén elhangzott XX. század című, később fekete bakeliten, gyengülő minőségű VHS-szalagon és ezüstszínű korongon is közzétett, tudatformáló, elgondolkodtató összeállítás szerkesztőjére és előadójára. Hosszas lábjegyzetekkel kellene magyarázni, miért is lehetett akkora siker, országos eseménnyé szélesülő sorozat ebből a versekből, naplókból, levelekből, apróhirdetésből, filmforgatókönyvből álló bő másfél órányi szövegegyüttesből, amelyet csaknem ezerszer adott elő az évtizedek során.

Utoljára az Időt játszotta el Shakespeare Téli regéjében, épp a Madáchban: nemcsak 32 soros monológját mondta el a dráma közepén, hanem a rendezői elképzelés szerint végigülte az egész előadást. Igen ám, csakhogy nem ő maga szobrozta végig a teljes előadást, hanem egy róla mintázott bábu. Mert távollétében az időt rögzítette, naplóját körmölte – mindhalálig. Most olvashatjuk végre ezeket a szövegeket P. Török Margit színháztörténész szerkesztésében.