Megéri-e az örök élet, ha közben senki nem emlékszik ránk?

Mondjon bárki, bármit, nem egyszerű dolog fiatalnak lenni napjainkban. A technológia bizonyos szempontból tényleg megkönnyíti az életünket, de legalább annyi, ha nem több frusztrációt is szül a fiatalokban. A közösségi média hatására egyre gyakoribb a testkép és a személyiségzavar kialakulása, sokakat pedig egyszerűen csak megvisel az a rengeteg inger és információ, amivel konstans bombázzák a még fejlődésben lévő elméket. Másrészt a társadalmi berendezkedés is átalakult, vagy épp átalakulóban van: a kollektivista szemlélet helyett teret hódított az individualizmus, és olyan teljesítménykényszerből fakadó nyomás alakul ki sokakban, amellyel egyszerűen nem lehet megbirkózni. Rajtunk van a kényszer, hogy sikeresek legyünk, nyomot hagyjunk, hogy emlékezzenek ránk. Ennek hatására pedig sokszor érezhetjük azt, hogy semmire sem elég egy 24 órás nap, és szépen lassan, de belefáradunk a mókuskerékbe.

A világon nincs annyi idő, ami elég lenne – gyakran ismételt mondás ez, viszont V. E. Schwab kötetének főszereplőjétől egyszer sem lesz hallható. Az Addie LaRue láthatatlan élete ugyanis egy olyan lány több évszázados életútját mutatja, be aki a 18. században fausti alkut köt az ördöggel. De mint minden paktumnak, ennek is ára van: az ördög ugyanis megfosztja a világban elfoglalt helyétől, így az általa elmozdított tárgyak rövid időn belül visszatalálnak a korábbi helyükre, és arra kárhoztatja, hogy mindenki elfelejtse, akivel találkozik. Így kezdődik Addie LaRue évszázadokat és kontinenseket, valamint hihetetlen történelmi eseményeket átívelő története.

A magány hatására Addie kénytelen ráébredni, hogy a művészet az egyetlen útja annak, hogy beírja magát az emberiség történelmébe.

Művészek múzsájaként vonul végig a történelmen, melynek során egyetlen társa az ördög, aki minden évben felkeresi az egyezségük évfordulóján. A francia behatásokkal erősen tarkított történetben az ördögöt viccesen csak Luc-ként emlegetik (a Lucifer rövidítése), aki egyre inkább manipulálni próbálja főszereplőnket. Addie magánya feloldhatatlannak tűnik, ezért mit sem törődve a következményekkel elkezdi feszegetni a határokat, és tulajdonképpen segélykiáltásokat enged el a világ felé, hogy valaki végre észrevegye. Aztán egy napon, egy manhattani antikváriumban Addie belebotlik valakibe, aki emlékszik arra, hogy ellopott egy könyvet. És ekkor rájön, hogy nem menekülhet örökké a végzete elől.

Fotó: Agave Könyvek - Facebook

A történet a 18. század elején szökken szárba, mégis rengeteg elemében úgy érződik, mintha napjainkban játszódna. Addie ugyanis egy felvilágosodott nő, aki abszolút modern problémákkal küzd, friss gondolatokat fogalmaz meg. A főszereplő életútját, múltját leginkább visszaemlékezések formájában ismerjük meg, a kötet nagy része a fő történetszálon fut, ami New Yorkban játszódik, a 2010-es években. Ebből is érződik, hogy a lány karakterisztikája egyértelműen a modern kor szülöttje, ami a fent említett tényezők mellett szexualitással kapcsolatos viszonyából is sugárzik. A kötet elsősorban egy életút-drámát akar bemutatni, mégis sokkal jobban működik szerelmi történetként, és a művészetekhez íródott ódaként egyaránt. Szerelmi történetként, mert évszázadok keresgélése után a főszereplőre rátalál a valódi társ, még ha nem is úgy, ahogy azt sokan várnák. Kimondva, és sulykolva ugyan sosincs, de könnyen tudatosulhat az olvasóban, hogy Addie és Henry is szabadon értelmezi szexualitását, nem köti azt nemhez – nevezzük pánszexuálisnak. Művészethez íródott ódának pedig azért nevezhető, mert Addie-t tökéletesen beépítik múzsaként a történelembe. Ráismerünk a zenében, a könyvekben, hét szeplője pedig érdekes motívumként tűnik fel időről időre.

Addie Larue bár láthatatlan az egész történelem során, mégis formálja annak menetét, így végül is teljesíti célkitűzését.

V.E. Schwab amerikai írónő eddig leginkább a fiatal felnőtteknek szóló dark fantasy stílusú könyveivel tűnt fel, azonban ebben a könyvében mintha egy új stílusban talált volna igazán magára. Az Addie LaRue láthatatlan élete ugyanis egy kifejezetten lassú folyású, életrajzi dráma – a története pedig igazából egy mondatban összefoglalható. Itt ugyanis nem maga a cselekmény a lényeg, hanem a karakterdráma, ami éppen hogy előbbi hiányában lesz hangsúlyos. Háromszáz évből, még ha magányos is volt, bőven van mit felidézni, mutatja be a regény. A keserédes elmélkedések ugyanis sokszor pozitív visszhangot váltanak ki a kötetben, azonban arra egy olvasó sem lehet felkészülve, amilyen érzelmi mélyütést bevisz az írónő az utolsó oldalakon. A legnagyobb probléma talán az lehet a könyvvel, hogy a 600 oldalas terjedelem ellenére nem fordít elég időt az Addie LaRue melletti karakterek részletes bemutatására, és így elég nagy hiányérzetünk maradhat a lezárásra. Annyi biztos, hogy ilyen könyvet nem sűrűn írnak már napjainkban.

(Kiemelt kép: Agave könyvek)