Megannyi makranc
Az első percekben még azt gondoltam, hogy Szilágyi György, Rejtő Jenő és Kálnoky László állt össze (életszerű) Varró Dániel álnéven, hogy új fordításban prezentálják A makrancos hölgy című Shakespeare-vígjátékot, de aztán hamar rá kellett jönnöm, nem erről van szó. (Súlyosabb a helyzet.)
Valójában Varró Dániel írt egy darabot Shakespeare álnéven, amely címében kísértetiesen hasonlít a mondott szerző eredeti darabjára, de egyéb közösséget csak a felszínen vállal vele. Az a különös (néha szomorúságos, néha kacagtató) küzdelem, amely az eredeti darab főszereplőit áthatja, s amelynek végén egy felfuvalkodott hisztérikából meg egy beképzelt bunkó macsóból igazi szerelmespár lesz (látszat szerint elfogadva koruk szerepfelfogását a férfi-nő viszonyt illetően), a Vígszínházban elő sem kerül. Itt a küzdelem mindvégig nyelvi jellegű. Arról szól, mit képes kihozni magából a magyar nyelv (amely egyben az előadás abszolút főszereplője) Varró Dániel harapófogójába kerülve, mondjuk, Makrancos Kata kapcsán.
E tekintetben csak a legjobbakat mondhatom, a nyelvi lelemények barátainak háromórás szakadatlan örömben van részük, hol a hasukat fogják, hol a fejüket, és a könnyük is kicsordul gyakran. A rendező, a színészek, a jelmeztervező és mindenki, aki részt kapott ebben a munkában, mind-mind ezt a célt, a tiszta nyelvi örömöt szolgálja itt, példásan.
Meg is lesz az eredménye.
A fiataloknak, akik először találkoztak az élménnyel, és akik végigkacagták, hogy odafönt ugyanolyan szlenget beszélnek, mint a zsöllyékben, azért azt ajánlom, nézzék meg egyszer az eredetit is. Meg fognak lepődni.
