Másnaposan

Nem kockázat nélküli a szilveszteri kilengésre, a detoxikálók rekordforgalmára még ráinni a magyar próza jeleseinek óborából néhány kortynyit. Annyit, amennyi e kötet lapjaira fér.

Mert vajon ismertük-e ezelőtt azt az igazságot, miszerint „a legjobb hal a bor, mer’ abban nincsen szálka”? Vagy hogy a magyar „az üres poharat teli, a teli poharat meg üresen szereti” (Szép Ernő). Azt, hogy „a bor körül mindig jókedvű emberek sürgölődnek”, Krúdy Gyula mondja, az irodalmi főborász, aki nemcsak a húslevesimádók ádámcsutkáját tudja megmozgatni, de a nem ivók gigáját is. És számoltunk-e vajon azzal, hogy aki száz évig jó bort iszik, az sokáig él (Kárpáti Aurél).

Igaz, bizony, igaz ez mind. A prohibíció, a szesztilalom nem lenne népszerű mifelénk sem. Száraz Magyarország nem ország – mondták eleink a szőlőhegyen, présházakban, pincékben, lugasban, csárdában, koccintóban, korcsmában, vendéglőben s ahol még inni lehetett. Volt hozzá tőke Badacsonyban, Hegyalján, Tokajban, Villányban, Szekszárdon, de még a homoki hátságon is, kihevertük a peronoszpórát, bár meg-megcsappant a hajdani, legendás ivási kedv. (Panaszkodik rá Móricz: hol vannak már a régi jó, edzett gégék, amelyek 3-4 litert is lenyeltek egy-egy lassú este.)

Sert nem iszunk, már csak az ellenállás, a passzív rezisztencia miatt sem. („A ser roppant hasat ereszt / van-e ennél nagyobb kereszt?” – idézi Móra Ferenc Losonczy Lászlónak a versét.) A pálinka barbár ital, sejteti Hamvas Béla, mit sem tudva még az otthon főzés forradalmi örömeiről.

A bornak filozófiája van, sőt maga is múzsa. Látszik ez Krúdy, Márai, Mikszáth, Móricz, Karinthy, Gárdonyi, Hamvas Béla, Sarkadi Imre, Szép Ernő, Tömörkény, Thurzó Gábor válogatott szövegein.

(Mikor igyak, mikor ne? Magyar írók novellái borokról. Noran Libro sorozat. Összeállította és szerkesztette Kőrössi P. József.)