A Marvel Shang-Chivel indítaná el a harcművészeti filmek reneszánszát

A koronavírus-járvány még mindig érezteti hatását a nemzetközi filmes piacon, ezzel együtt a hazai mozis bemutatók nyáron nem szűkölködtek a nagyszabású blockbuster filmekben. Szuperhősökből is jutott elég: kalandozott Budapesten Fekete Özvegy, és darálták egymást az öngyilkosjelölt antihősök egy dél-amerikai banánköztársaságban. Az igazán nagy dobást mégis nyár végére tartogatta a Marvel, ugyanis a filmes univerzum negyedik fázisának második filmjeként mozikba kerülő Shang-Chi az ázsiai piacot célozza meg, a maga harcművészet és kultúra-központú tematikájával. A képregényes univerzum első ázsiai szuperhősének filmje nem ússza meg kötelező közhelyek nélkül az eredettörténetét, mégis üdítő újdonságokat tartogat a szuperhős-rajongóknak. Shang-Chi és a tíz gyűrű legendája – kritika.

Fotó: WALT DISNEY PICTURES - MARVEL ST / COLLECTION CHRISTOPHEL VIA AFP

Shang-Chi képregényes feltűnéséhez egészen 1973-ig kell visszamennünk az időben, amikor a keleti kultúrát és harcművészetet bemutató TV-sorozatok hihetetlen népszerűvé váltak Amerikában. Erre reagálva került először a képregények lapjaira Shang-Chi, melynek ötletét Sax Rohmertől vásárolta meg a későbbi Marvel kiadó. Az eredeti történet erősen alapozott a kínai mondák világára, első ázsiai szuperhősként pedig komoly kapukat nyithatott volna meg a képregényes vállalatnak, ami akkor azonban még nem jött össze az ázsiai piac meghódítása. Visszatekintve érthető miért, ugyanis a karakterek meglehetősen rasszista módon vannak bemutatva az eredeti kockásokon. Ezt a hibát a mozifilmnek mindenképp korrigálnia kellett, azonban erre majd 50 évet kellett várni.

Az első ázsiai szuperhősfilm, a Shang-Chi és a tíz gyűrű legendája egy klasszikus királydrámára emlékeztet, azonban a szintén ázsiai származású rendező, Destin Daniel Cretton szerencsére érzékletesen nyúlt az alapanyaghoz, amelynek köszönhetően a végeredmény sem lett túlamerikanizálva. Az ázsiai filmművészet sajátosságai még ha ritkásan is, de legalább helyet kapnak a filmben, ami miatt sokkal egyedibb élménnyé válik Shang-Chi, most a Marvel korábbi eredetfilmjei – ezt tökéletesen egészítik ki a filmzenék is. Mégsem árul zsákbamacskát a cím, ugyanis tényleg sokat tudunk meg a mágikus erővel bíró tíz gyűrű legendájáról – ami a következő filmekben még nagyobb szerephez jut majd –, valamint annak viselőjéről, Xu Wenwuról. 

Fotó: WALT DISNEY PICTURES - MARVEL ST / COLLECTION CHRISTOPHEL VIA AFP

Azzal, hogy a Marvel egy női, valamint egy ázsiai szuperhősről szóló filmmel indítja útjára a negyedik fázisát, egyértelmű üzenetet is közöl a rajongói tábor felé, az elfogadás kultúráját. Főleg igaz ez úgy, hogy a Bosszúállók: Végjáték eseményei után leköszönő karakterek nagy része "nem- és rasszváltáson" esik majd át a filmekben: Amerika Kapitány szerepét egy fekete színész viszi tovább, Vasember, Sólyomszem és Fekete Párducét pedig nagy valószínűséggel nő.

Hogy ez mennyire szól a marketingnek, és mennyire kívánnak ténylegesen trendet formálni ezzel a lépésével, azt mindenki maga fogja megítélni, a Shang-Chi azonban azt mutatja, hogy nem ötlettelenül vágnak bele.

A mostanság kijött szuperhősfilmek egyik legjobban eltalált főgonosza, Xu Wenwu (Tony Chiu-Wai Leung) a történet szerint évszázadok óta építgeti birodalmát az ázsiai féltekén, amikor megismerkedik a Li névre hallgató női harcossal, akivel később családot alapít. A nő tragikus halála után azonban újult erővel tér vissza a hódításhoz és az alvilági üzletekhez – többek közt gyermekeit is erre neveli. Shang-Chi – akit a kanadai származású, ázsiai színész Simu Liu alakít – fiatalon elszökött otthonról, felnőtt korában pedig már San Franciscóban él, barátjával Katy-vel – akit a Golden Globe-díjas Awkwafina formál meg – egy hotelban dolgoznak, amikor a srác múltja szembe találkozik vele. A fenyegetések hatására kénytelen megküzdenie apjával, és felvállalni a vérvonalából adódó hősszerepet. A történet tehát egy újabb apakomplexusos főszereplőt mutat be – ez nem egyedülálló a Marvel-filmekben, vegyük csak Vasember és Űrlord példáját –, azonban nem is a formabontó újdonságokban kell keresni a film valódi értékét.

Fotó: WALT DISNEY PICTURES - MARVEL ST / COLLECTION CHRISTOPHEL VIA AFP

Sokkal inkább a harckoreográfiákban, amelyek kérdés nélkül a filmes univerzum legjobbjai közé tartoznak. Nem mellékes megjegyezni, hogy a címszerepet betöltő Simu Liu nem használt dublőrt a harcjelenetek rögzítéséhez – ő maga is kaszkadőr –, így ezek sokkal élethűbbnek hatnak a vásznon. A film másik nagy erőssége, hogy rendkívül mélyen be van ágyazva a napjainkban már két tucat filmet számláló Marvel Filmes Univerzumba. Van itt visszautalgatás a Bosszúállók filmekre, a Vasember második részére, de még a Hulkra is. A több mint kétórás film végig kellemes tempóban csordogál, és egy percig nem unja rajta magát az ember. Egészen a végső csatáig – mert ugye az minden szuperhősfilmbe kötelező –, az abban feltűnő CGI-szörnyek fékevesztett csatája ugyanis elrontja az addig egészen emberi léptékűnek nevezhető történetet és harcokat.

A Shang-Chi tehát nem tudja alapjaiban emelni a képregényfilmes eredettörténetek renoméját, a lehetőségeihez mérten innovatív, kulturális tekintetben pedig kifejezetten meghatározó alkotása lehet az ázsiai, illetve az ázsiai-amerikai közösségnek. Úgy is mondhatnánk, hogy ami a Fekete Párduc volt az afrikai kultúrának, a Shang-Chi pontosan az az ázsiaiaknak. A digitális effektek ugyan mindkét film összélményén rontanak, azok társadalmi hatásához nem férhet kétség. 

A film előzetese az alábbi linken tekinthető meg: