Márton medálja
Az Arany Medál-díjat az „igazi művészi értéket közvetítők felkarolásáért és elismeréséért” ítélik oda. Mostanáig mások mellett Törőcsik Mari, Bodrogi Gyula, Kulka János, Háy János, Básti Juli, Tenki Réka és Szász János kapta meg. Csakhogy az elismerést nem egy gazdag mecénás vagy bank osztogatja, hanem egy 18 éves gimnazista, Mészáros Márton, aki 2008-ban, 13 évesen alapította a díjat. LAMPÉ ÁGNES interjúja.
- Honnan az ötlet?
– Nehezményeztem, hogy nem volt közönségdíj, amelyre könnyű szavazni, és nem igényli emelt díjas SMS küldését vagy egy lap megvásárlását. Csináltam egyet. És persze kíváncsi voltam, ki nyerne, hányan szavaznának, ha szerveznék egy ilyen akciót.
– Díjat üzletemberek, alapítványok szoktak alapítani, nem pedig gimnazisták.
– Most egy gimnazista is alapított egyet. A szüleim újságírók, a kultúra mindig is nagyon érdekelt, folyton színházba, moziba jártam. Nekem nem kellett mesét mondani, helyette antológiákat, történelmi tárgyú könyveket és madárlexikonokat bújtam. Olvasás közben vetődött fel a díj ötlete. Akad számos tehetséges, ígéretes, igazi értéket közvetítő, magát a bulvártól távol tartó művész, aki még nem kapott semmilyen díjat, pedig a színházba járó közönség jól ismeri őt. Az Arany Medál azért is különleges, mert interneten lehet szavazni, két fordulóban. Az elsőben kategóriánként bárki nevezhet bármely művészt, aki abban az évben letett valamit az asztalra: alkotott, színészkedett, írt. Egy hónap után összeszámolom a szavazatokat, és a legeredményesebb húsz-harminc művészt rangsorolom. Ők lesznek a jelöltek, és a második fordulóban a blogom szavazófelületén lehet voksolni rájuk. Aki a legtöbb kattintást kapja, az nyer.
– Az idén mennyi szavazat érkezett?
– Kategóriánként három-ötezer. Az interneten gyorsan terjed az információ.
– Mi jár a díjjal?
– Műalkotás: aranyozott talapzaton egy sas. Egyik ismerősöm tervezte, a költségeit én állom. Ennyi. Pénz, egyéb juttatás nem jár mellé. Nincs alapítványom, egymagam intézem a honlap és a szavazás körüli teendőket is.
– Személyesen közli az örömhírt is? Felhívta például az idei életműdíjas Molnár Piroskát, hogy csókolom, nyert egy díjat?
– Ő volt az egyetlen, akit nem telefonon hívtam. Vele személyesen találkoztam. Nagyon boldog volt, az ő programjához alakítottuk a díjátadó ünnepség napját is. Tenki Réka, a Nemzeti Színház tagja pedig, aki idén az év hazai színésznője lett, nagyon szép köszönőlevelet írt. Az Arany Medál nem éppen Prima Primissima, a művészek mégis hálásak, értékelik a gesztust. Senki nem kérdezett olyat, hogy mi ez a hülyeség, senki nem mondta, ezt ő nem veszi át. Szász Jánosnak, a Nagy Füzet alkotójának, aki az év rendezője díjat kapta, a napokban adtam át az elismerést egy kávézóban. Nem győzte ismételni, mennyire sajnálja, hogy nem tudott jelen lenni a díjátadón.
– Tavaly – mások mellett – Kamarás Iván, Bodrogi Gyula és Vámos Miklós nyert.
– A névsor valóban imponáló. Ráadásul életműdíj ezen kívül csak a Nemzet Színésze elismerés létezik. Összesen amúgy kilenc kategóriában osztom a díjakat: az év írója, az év hazai színésze, az év hazai színésznője, az év rendezője, életműdíj, illetve külföldiekre is lehet szavazni: az év színésze, az év színésznője, az év szereplőgárdája és a legígéretesebb fiatal tehetség jelöltjeire. Egyszer az év írója díjat Földi Pál hadtörténész, író, honvédezredes nyerte, akit a szakmában ugyan rengetegen olvasnak, a széles közönség számára mégsem ismert.
– Ki a szívének legkedvesebb díjazott?
– Nehéz bárkit kiemelni. De talán mégis: Törőcsik Mari. Rendkívül aranyos, kedves ember, a Nemzeti Színházban fogadott, ott adtam át neki a díjat, közben beszélgettünk. Egy év múlva is emlékezett rám, interjút is adott nekem. Az Arany Medált pedig kitette a polcára, ami nagy megtiszteltetés, hisz az első Kossuth-díját tudvalevőleg elhagyta.
– A díjalapító milyen szakmára készül? Író lesz?
– Korai a kérdés. Egyelőre az Alsóerdősori Bárdos Lajos Általános Iskola és Gimnáziumba járok. Legszívesebben irodalommal és filmművészettel foglalkozom. Emberség címmel készített kisfilmem a diákfilmfesztiválon közönségdíjas lett. Színészekkel, filmrendezőkkel készítek interjúkat, recenzióim jelennek meg, színházi és moziélményeimet is a blogomon osztom meg. Tízévesként húsz-harminc, olykor ötvenoldalas, havonta megjelenő házi újságot szerkesztettem versekkel, érdekességekkel, interjúkkal. Magam nyomtattam a lapot, könyvkötőhöz vittem, rokonok, barátok, családtagok körében terjesztettem. Azóta a könyvhét, a könyvfesztivál, a színház és a mozi határozza meg az életemet. Nincs nap, hogy ne olvasnék, könyvesbolt mellett nem megyek el úgy, hogy be ne nézzek.
– Most épp mit olvas?
– Őrült Johanna életrajzát. Plusz a napi- és a hetilapokat. Még az iskoláig tartó tízperces utat is kihasználom. A szünetekben is olvasok, és ha unalmas az óra, a pad alatt folytatom.
– Az első nagy könyvélmény?
– A Winnetouval kezdtem. Anyukám azt tanította, ha egy kifejezést nem értek, olvassak tovább, mert ki fog derülni. Nekem bejött ez a módszer. Ha nehezebb fajsúlyú olvasmány kerül elém, utánanézek a neten, vagy felhívom valamelyik magyartanáromat, esetleg irodalomtörténész ismerősömet, Lator Lászlót, akivel közeli viszonyban vagyok.
– A blogján a Monthy Pythontól kezdve Nelson Mandela halálán át a skót függetlenségi tervezetig sok mindenről szó esik.
– Hírblognak indult, de végül személyes hangvételű lett. Novellák, életutak, évfordulók, közéleti események, film- és színházkritikák is helyet kapnak benne. Figyelem a napi eseményeket, a közéletet, a politikát. A bulváron kívül igyekszem mindenben tájékozottnak lenni.
– Tévét néz?
– Egyáltalán nem, a rádióban is legfeljebb a híreket hallgatom meg.
– Az osztálytársai mit szólnak?
– Bogarasnak tartanak, de lassan megszokják a húzásaimat. Nagyon sajnálom, hogy rengeteg értéktelen szennyet néznek nap nap után. Számomra felfoghatatlan, hogy valaki hónapokig egyetlen könyvet sem vesz a kezébe. Nemhogy kortárs szépirodalmat – semmit! Vagy tényleg csak szemetet. Amikor javasoltam az egyiküknek, hogy a vámpíros ponyva helyett keressen mást, azt válaszolta, neki ez tetszik. Nem értem, én ilyet az életben el nem tudnék olvasni. De a legfőbb gond az, hogy alapból nem szeretnek olvasni.
– Miért?
– Talán a szülők tehetnek róla. A középkorú apukák, anyukák sem olvasnak. Nekem nagy szerencsém, hogy a családban, a rokonságban mindenki tájékozott, sokat olvas. A minap részt vettem Nádas Péter felolvasóestjén, majd írtam róla a blogomon, aztán valaki megkérdezte, ki az a Nádas Péter. Megdöbbentem. Hisz az lehetetlen, hogy könyvesboltban járva, a híreket olvasva, a neten böngészve valaki bele ne akadjon ebbe a névbe! A kortársaim érdektelenek, nem izgatja őket semmi, beszűkült világban élnek, és ők maguk is beszűkültté válnak. Leginkább csak a buli érdekli őket.