Márai ma

A terem nagyobbik felén széksorok, elöl egy zongora, egy állólámpa, egy süppedő fotel, a másik oldalon egy szék. A falakon (egyébként zenészeket ábrázoló) olajképek, a mennyezeten díszes csillárok, az ablakokon súlyos függönyök: szalonfíling. Bejön két úr, az egyik a zongorához ül, a másik mappát vesz elő – és a következő szűk másfél órában elvarázsolnak bennünket. Pontosabban visszavarázsolnak egy örökre elveszett, és persze sokak számára sosem volt világba, a magyar polgárság világába. Egy világba, amely egyszerre büszke magyarságára és európaiságára, a kettő között nem lát ellentétet, amely a munka, a tehetség, a közösség iránti elkötelezettség ethoszát hirdeti, de amely büszke a teljesítményére is és féltve vigyázza jogait. Egy világba, ahol a kultúra a létezés egyik legfontosabb eleme, az emberek közötti érintkezés legfőbb formája, a nemzethez való tartozás közös alapja. Egy világba, amely könnyen talál azonos nyelvet Európa más népeivel, de amelynek az anyanyelve mégis sokkal több kommunikációs eszköznél: az összetartozás hőn szeretett bizonyítéka.

Ennek a világnak Márai Sándor a legnagyobb művésze: senki nem írta, senki nem élte meg mélyebben ennek a világnak az elsüllyedését. A megélhetési jobb, mely divatot és kötelező olvasmányt csinált belőle rövid időre, ezért is ejtette: az ő életművét nem lehet sima kommunistaellenes propagandává egyszerűsíteni. A Márai-életmű folyamatos tiltakozás mindenfajta barbárság, populizmus, diktatúra ellen.

Huszonöt éve halt meg, de gondolatai elevenebbek, mint valaha. Hogy mennyire, azt bizonyította ez az est is.

Bejön két ember a Fészek Művészklub kistermébe, s az egyikük, Szalóczy Pál, olvasni kezd. Ismerős a hang, évtizedekig hallhattuk a rádióban (igaz, elég régen nem halljuk már), és ismerősek a mondatok is – nemcsak azoknak, akik olvasták a tavaly Hallgatni akartam címmel megjelent karcsú kötetet (az Egy polgár vallomásai be nem fejezett harmadik részét), hanem mindenkinek, aki itt élt, él, s akinek a polgári értékek elvesztése szintén veszteség. Szalóczy nem „játszik”, csak olvas, fegyelmezetten, pontosan, ereje a szöveg erejében van. És amikor befejez egy-egy fejezetrészt, következik Gyarmati István zongorajátéka: a harmincas-negyvenes évek slágereivel hol alátámasztja, hol ellenpontozza a szöveget.

Másfél óra varázslat. Mintha a Titanic megállana a jéghegy előtt, hogy az utasok behunyt szemmel eljárjanak még egy valcert, s úgy tegyenek, mintha nem tudnának semmiről.

Jolsvai András