Majomember az ebédlőasztalon
A négyzet a legdemokratikusabb síkidom: minden oldala, minden szöge egyenlő. Aki belelép, egyenlő jogokra jogosult, egyenlő kötelességek kötik. Ez a négyzet itt és most a művészet különleges tere. Blablája. Hogy aszongya: tér/nem tér, kiállítás/nem kiállítás. „Ha a maga táskáját beleállítanánk a kiállítótérbe, műtárggyá lenne-e”, osztja meg dilemmáját a múzeumi főkurátor a bizonytalan amerikai riporternővel – éppen száz évvel Duchamp piszoárjának emlékezetes, vitazáró New York-i bemutása után. (Tehát a kérdés is blabla.)
Főhősünk a civilizált, kifinomult Svédországban él. Elem a burzsoázia diszkrét bájában. Egy az utcán igyekvő, telefonon lógó, magára koncentráló emberkertből. De ő még meghallja, ha valaki segítségért kiált. Bár tenni érte nem nagyon tud. Át is verik. No de kell-e ide egyáltalán múzeum? Elé patinás lovas szobor, bele földkupacokból installáció? Performance, mint az úri közönség étkezik című vitriolos jelenet félmeztelen orosz majomemberének fenyegető produkciója? Veszélyes ez? Enni kell itt, vagy ölni? Ki tudja? Blöff ez is, mint a többi? Társasjáték vagy tragédia?
E kíméletlen szatírában a művészeti hapacs mellett a marketingdumáé a főszerep. A közfigyelemért át kell törni, fel kell robbantani a geometria legkiegyensúlyozottabb alakzatát egy szőke, svéd kislány alatt, hadd repüljön, hadd szóljon, hadd figyeljenek.
A befejezés késői, korrekten elvarrt szálai nem erősítik, hanem gyengítik a hatást. Pedig kiválóan szól a film a „nélkülözhetetlen művészetről” és a civilizáció csapdáiról, a kultúra kritikus közhelyeiről. Amint Babits is felfigyelt rá: a „kultúra” megfordítva – a rút luk. Íme!
(A négyzet című svéd, dán, francia, német filmet Ruben Östlund rendezte, s idén Cannes-ban az Arany Pálmát kapta. Joggal.)
