Magyarországon itt az éjszaka, és ez a közepe

Többszörösen jubilál. Tíz éve mutatták be a Kamrában a Portugált, amelynek a 250. előadását ünnepelték most. A művet azóta 19 színház mutatta be itthon és külföldön, legutóbb Romániában. Sóska, sültkrumpli című darabját a Budapesti Kamaraszínház játssza, nemrég tartották a 225. előadását. Jelenleg ő a legtöbbet játszott kortárs magyar drámaíró. Alkotásait sokszor a közélet inspirálja. Sztankay Ádám interjúja.

Édesapja rádiós-televíziós bemondó volt. Milyen volt ismert szülő gyerekének lenni?

Nézegették őt az utcán, de nem volt még bulvárvilág, mást jelentett akkoriban az ismertség. Engem nem zavart, ő nem szerette. Egyébként színésznek készült, a felvételin aztán Básti Lajos azt mondta neki: legyen rendező. De ez a szak csak egy évvel később indult. Gondolta, addig elmegy rádiózni. Ott ragadt a szép orgánumával. És érdekes, nemigen járt színházba, nem is emlékszem ilyesmire.

Ön mesélte egyszer: gyerekkorában gyakran önmagával vívott gombfocicsatákat, amelyben mindig az Újpest győzött.

Próbáltam, hogy ne az Újpest nyerjen minden meccset, de nem sikerült.

Mi szeretett volna lenni, ha felnő?

Buszvezető. Tulajdonképpen még mindig annak készülök. Csak hát annyi a sztrájk, lassan már nem érdemes.

Gimnázium után a tanárképző főiskola magyar–történelem szakára ment. Ennyire vonzotta a tanári pálya, vagy eszes volt, de nem elég szorgalmas az egyetemhez?

Nem volt elég pontom. A magyar és a történelem érdekelt, a tanítás nem annyira. Történelemből voltam jobb. Egyébként Csáth Géza egyik novellájával foglalkoztunk az irodalom-vizsgatanításomon, s komolyan felmerült, hogy nem engednek át, miután Csáth nem volt tananyag.

Diploma után, 1990-ben újságírásba fogott. Ad hoc ötlet volt?

Ismerősöm mondta, indul mindenféle újság, van egy Kurír nevű, menjek oda, ő majd elintézi. Kiderült, a Pesti Hírlapra gondolt, csak összekeverte. Aztán úgy alakult, hogy a Kurírnál is dolgoztam. Hasznosnak bizonyult az újságíróskodás, egyrészt pénzt kaptam érte, másrészt néha érdekelt, nem utolsósorban pedig gyakoroltam a szerkesztgetést, ami a drámaíráshoz is kell. Egy darab önmagát is alakítja valamennyire, de döntően minden tudatos, az írásnak szerkesztés része is van. Bíbelődés, sakkozgatás.

Hogy lett végül drámaíró?

Reviczky Gyuláról, az elmúlt századvég ködébe vesző kedves költőmről akartam írni valamit. Kerestem a formát. Egyszer csak bekattant: élete drámai jelenetek sorozata. Ráadásul önmagán túlmutató, számomra katartikus történet. Színdarab lett belőle.

A Reviczkyt csak évekkel később mutatták be. Második darabja, a Portugál viszont azonnal komoly sikert hozott. Lett volna folytatás, ha az is az asztalfiókban landol?

Biztosan, mert különösebb görcs nem volt bennem a színpadra kerüléssel kapcsolatban. Alapvetően most is magamnak írok. A darab megírása érdekel, nem annyira a belőle készülő előadás. Kicsit félek is mindig, amikor egy próbafolyamat elkezdődik. A Reviczkyt különben rögtön bemutatták volna, apró kérése volt csak a színháznak: a tizenhét szereplőt redukáljam hatra. Na de ilyen meg nincs. Úgy akarta az élet, hogy a Portugál legyen az első bemutatóm.

Hogy élte meg a sikert?

Jól. Sok minden eldőlt már azzal, hogy – Radnóti Zsuzsának köszönhetően – a darab a Katonába került. Jóval a bemutató előtt lehetett érezni, hogy erős előadás születik. Zsuzsa már akkor mondta: készüljek fel, bizonyos kritikusok soha nem fogják megbocsátani, hogy nem ők találtak ki engem.

Mifelénk alanyi jogon nem illik tehetségesnek lenni?

Inkább arról van szó, hogy hirtelen történt minden. Azt végképp nem tudják feldolgozni, hogy tíz éve megy az előadás. Egyszer megkérdezte egy újságíró, hogy-hogy ennyi színház játssza a darabjaimat. Azt mondtam, biztos azért, mert jók.

Műveit sok esetben a közélet inspirálja. Egyszer úgy fogalmazott: a mindennapi elmebajra, általános értékválságra próbál reflektálni. Mi vonzza mindebben?

Jaj, ezt mondtam volna? Első darabjaimban az események a szabadság határai, a belső konfliktusokból adódó egyéni problémák körül forogtak. Aztán a kapcsolatok, az árulás, a gyávaság, az összefogásra való képtelenség érdekelt. Ez a mai közélet inkább nyomaszt. Fárasztó és pitiáner az egész, íróként nehéz bármit is kezdeni vele, nehéz megfogni. A Kék, kék, kékben és a 4x100-ban próbáltam ironizálni azon, miként veszhet el a nagy, komoly cél kisszerű árulások miatt. Épp ma hallottam a rádióban: az Európai Unió nyújtotta lehetőségeket a térségben messze mi használjuk ki a leggyengébben. Egy összezavart, tehetetlenkedő, illetve egy mindent szétverő, felelőtlen erő harciaskodik egymással. Előbbi védekezik, utóbbi támad, ahelyett hogy közösen mennének előre. A Baleset című darabom – ennek megfelelően – már a teljes kommunikációképtelenségről szól, egy normális ember pokoljárása az őt körülvevő, teljesen érthetetlen világban. Íróként számomra új út volt a szürreális, nyomasztó thriller világa miatt. Szürreális, de nagyon valóságos. Sokszor a szürrealitás a realitás. Ez most súlyos közhely volt. Sok minden egyszerűbb, mint gondolnánk. Juli lányom mondta pici korában: „Apu, te ezt még nem érted, te még csak felnőtt vagy.”

Már egy 2003-as interjúban arról beszélt: nem normális, elképesztő eszmék terjednek szabadon. Pedig hol voltunk még akkor a mai történésektől!

Például teljes létjogosultságot kapott egy olyan típusú militáns hang, amelynek nincs köze a demokratikus hangvételhez. Sokszor azt érzem: itt az éjszaka, és ez a közepe. Először megriad az ember, aztán hozzászokik mindenhez. Kosztolányi írja: a riadalom múltával csökken ugyan a fájdalom, de a veszteség érzése nő. Ezzel a „háborús” alapállással az embereket ma is ugyanúgy be lehet hülyíteni, mint bármikor a történelem során. Az ostobákat lehet szánni vagy megvetni, velük kevés a baj. Akik viszont hergelik őket, azok nem ostobák. Ez az egész kicsit veszélyes, kicsit nevetséges. Az például tisztán csak mulatságos: nincs már téma, amelyről véleményt mondhatna az ember anélkül, hogy be ne sorolják valahová politikai alapon.

Önt hová szokták?

Kevéssé érdekel, mit gondolnak rólam.

Én liberálisnak gondolnám, ám jobbos napilap önt ajánlotta volna – más szerzőkkel együtt – a Nemzeti Színház új igazgatójának, az általa preferált kortárs drámaírók helyett.

Igen? Érdekes. Az, hogy liberális, kevés azért. Egy szó – az kevés. Nem lehet valaki – mondjuk – baloldali, közben normálisan, egészségesen nemzeti érzelmű és még liberális is? Olyan nincs? A magyar történelem legnagyobb alakjai úgynevezett nemzeti liberálisok voltak. Ma ilyen konstrukció mintha nem is létezne, aki „nemzeti”, az biztos jobboldali. Miért is? Mindegy, ezek csak szavak, mindenki bonyolultabb, sokfélébb, színesebb annál, hogy egy vagy két jelzővel jellemezni lehessen. Én nagyon sok mindenről – sőt, mondhatnám alapvetően – liberálisan gondolkodom, de tudok konzervatívan is: darabjaim például partitúrák, nem szeretem, ha változtatgatnak a szövegen. Ez elég konzervatív felfogás, nem?

Többször említette: tragikomikus darabjait sokszor viszik el a vicc irányába a színháziak. Pedig nem élünk mókás korszakot.

Dehogynem. Igen, tényleg tragikomédiák, így alakul általában. A hőseim mindig nagyon akarnak valamit, ami többnyire nem sikerül nekik. Ez felőlük nézve tragikus, kívülről komikus. Ez így tragikomédia. Nehéz rendezői feladat, mint minden, ez is ízlés kérdése.

Azt is mondta: művei líráját is nehezen tolmácsolják. Hozzátette, az emberek általában elrejtik a cizelláltabb érzelmeiket. Már csak balhézni tudunk?

Most láttam egy külföldi bemutatómat. Amikor az előadás vége felé egyszerre négyen sírtak a színpadon, úgy sajnálták magukat, az kissé bizarr volt. Ez a másik véglet, az érzelgés. Ez még rosszabb. Nincs hatalmam a rendezések fölött, mint ahogy azt is csodálkozva figyelem, mely darabjaimat játsszák sokat, melyeket nem. Nem a sokat színpadra kerülő drámáimat szeretem a legjobban.

A legtöbbet játszott magyar drámaíró. Alapvetően elégedett?

Elégedett a gyerekeimmel vagyok, a munkáimmal kapcsolatban inkább a kétkedés jellemző – néha azért kis elégedettséggel. Kevés dologban vagyok biztos, tulajdonképpen semmiben. Mindenki szeretne Beatles lenni: legyen szakmailag támadhatatlan, amit csinál, és szeresse rengeteg ember. Egyébként mégsem ez a lényeg. Kevés külső dolog szól bele abba, hogyan érzem magam. Mindenkinek van egy titkos élete, és az az igazi. Végső soron én többnyire azzal töltöm az időmet, hogy figyelek. Mint a vadász. Közben sok mindent hordozok magamban, van, amit évekig, aztán vagy formát ölt egy írásban, vagy nem. Ha nem, az sem baj, bizonyára nem akart nagyon, vagy nem sikerült neki. A saját életem az egyetlen alapanyagom, ami nem jelenti azt, hogy a konkrét élményeimet dolgozom fel. De az ötletek azokból születnek. Ilyen értelemben „hozott anyag” nem létezik.