Magyarok Hollywoodban

A hatvanas évek honi filmes aranykorát (bizonyíték rá: a jegyüzérek visszatérte) két tengerentúli jelszó fűszerezte. Az egyik állítólag Adolph Zukor, Sam Goldwyn vagy Joe Pasternak produceri irodáját ékesítette, imigyen: „Itt nem elég magyarnak lenned, ide tehetség is kell!” A szlogent később szívesen alkalmazták idehaza a főiskolai felvételi bizottságokban, talán nem is tudván pontosan az eredetét.

Mert „odaát” a fedélközökből előbújt új kivándorlók rögtön és gyanútlanul indultak is Kalifornia felé azzal, hogy szippantottak ők már valamennyit az üvegtetejű pest-budai stúdiók és vidékük levegőjéből. Hivatkoztak nagy nevekre abban a tévhitben, hogy a némafilmgyártás maga az univerzalitás, olyan rendszer, amelyben minden náció kamera elé kerülhet, lévén, hogy egy némafilm rendezése sok nyelven is történhet. Ajánlották hát magukat és egymást színésznek, rendezőnek, táncosnak, fotográfusnak, zeneszerzőnek, hozták vagy felmondták „világraszóló” történeteiket, vállaltak volna bértollnokságot, dublőrséget, kaszkadőrséget. És tartott ez az ostrom mindaddig, amíg a „megtelt” táblát helyettesítő felirat ki nem került.

A másik jelszó az álomgyárak körül rajzó szcenaristáknak szólt, azt a vitát próbálva rövidre zárni, hogy kell-e egyáltalán valami eszmei sugallat a százpercesre felturbózott játékfilmekhez. A 20th centurys William Fox (született Tolcsván Friedmann Vilmosként) ekként keménykedett: „Akinek üzennivalója van, a távírdába menjen.”

Virradt ezzel a csupán díjakat áhító művészfilmeknek – de csak rövid ideig, hiszen később se nagyon akadt olyan film, amelyet ne „bántott” volna egy gondolat. Mondjuk példának a Casablancát. Érdekes viszont azt a nagyon is hézagos listát átolvasni, amely egy szériára ötletet adó Los Angeles-i író-rendező, Kálmán Gábor forgatókönyvéből ered. Köztük a hollywoodi alapító atyák másod-harmadgenerációs leszármazottainak sokszor amerikanizált neveivel, amelyeket naponta megbámulhatunk, midőn az égi csatornákból át-átcseperegnek képernyőinkre.

Mivel a Mafilmból kivált MOVI filmgyár azonnal vállalta a partnerséget egy leendő amerikai–magyar koprodukcióra, mindennapos telexlevelezés kezdődött Hollywood és a Könyves Kálmán körút között. Ezek lényege a filmőskor itthoni maradványainak kutatására irányult, és ehhez a Filmarchívum szívesen csatlakozott.

Történt egy ízben, hogy a kutatómunka Charles Laughtont vette célba, mert egy sunsetbeli bárpincér emlékei szerint a művész úr rossz lapjáráskor – anyai öröksége folytán – mindig magyarul káromkodott. Gyűltek egyébként a filmtekercsek Hollywood sikerfájának magyar gyökereiről, indultak a tengerentúlra a csaknem évszázados próbafelvételek vagy epizódszerepek celluloidjai. A felvételeket azonosították, és kiderült, hogy sok később ünnepelt világsztár csillagpályája csakugyan az itteni névtelenségből ívelt fel.

A helyszíneket és időzónákat filmjátékával összekötendő, eljött az élő legenda, André de Toth, aki már akkor is a kilencedik ikszet taposta.

– Vegyem olyan tótbandisra? – kérdezte már másnap a magyar társrendezőtől, az azóta már vele együtt örökre elpihent Erdőss Páltól.

Meglobogtatott egy magával hozott ősrégi útikalauzt, és megkezdte sporttrikós ámokfutását a körúton.

– Nicsak! – csodálkozott bele az őt mindenüvé követő Jankura Péter kamerájába. – Könyvesbolt lett a Japán kávéházból. Ide jártunk írni, inni, élni. Ez volt a kályhánk mindenfajta értelemben.
A forgatás szüneteiben – lányának tűnő harmadik feleségével – városnéző sétára indult, és még éjszaka sem akart aludni. Megvette a müncheni Bertelsmann Lexikon alapján készült, A film krónikája című könyvet, és miután a kamera elpihent, ő azt forgatta egész éjjel. Nyomon tudott követni mindent, hisz mindaddig a Bavariában dolgozott, amíg Londonban el nem szegődött Kordához, útban Amerika felé.

– Nem vagyok én hiúbb az átlagnál – mondta másnap rezignáltan –, de egy hatszázötven oldalas könyvtől többet reméltem, mint hogy tíz sorral és egy filmcímmel letudjon engem. Nekem huszonöt filmem volt. A háború előtt még hazajöttem, hogy megcsináljam a Semmelweist, Urayval a főszerepben. Pár hónap alatt leforgattuk a Toprini nászt, a Két lány az utcánt, a Hat hét boldogságot. Aztán nyargaltam vissza a vadnyugatra. Írtam, rendeztem, játszottam és vágtam a cowboyfilmeket. Egyszer majd elküldöm a teljes listát, hátha lesz még egy új filmlexikon.

Lett, tehetjük hozzá: 1994-ben a Totem Kiadó kétkötetese, majdnem ezer oldallal. Ebből már nemcsak ő maradt ki, de első felesége is, pedig valaha őt is jegyezték, Veronica Lake néven.

A nagy filmmohikánok talán utolsója azzal utazott el, hogy a pesti díszbemutatóra feltétlenül visszajön. A sors máshogy akarta. Egyébként mindez már a nyolcvanas évek második felében történt, tehát több mint harminc esztendeje. Akkor már nem volt tilalmas nyugati koprodukciókat szervezni, akadt is néhány. Az pedig, hogy Los Angeles velünk is ringbe szállt, nemcsak a hazai gyártó és forgalmazó cégek csatlakozását hozta magával, de a CBS és a BBC tévék érdeklődését is.

Aztán a szomorújáték nemcsak műtermi fátyolként borult az egész produkcióra. A hivatalos támogatás megvonásával a magas minisztériumból olyan „rendező pályaudvarra” dirigálták a filmet, amelytől pár váltóállításra vannak csupán a holtvágányok. Végül is ezekre került a nagy tempóban indult celluloidexpressz. Visszanézve most kezdőköreire, próbamenetére, úgy tűnik, érdekes film kerekedett volna belőle. De a nagy változások közepette a régi minisztérium egyik új embere kidörgött a Könyves Kálmán körútra: „Maguk ne az amerikaivá lett magyarokat akarják fényezni, hanem az itthon maradottakat!”

Leslie Howard is hullámsírba vitte magyarságát, állítólag Hitler parancsára lőtték le gépét a Biscayai-öböl felett, bosszúból a Modern Pimpernelért. És Tony Curtis, amíg csak hazajárt, mindig kérdezgette, hogy mi lett azzal a bizonyos közös produkcióval. Senki sem tudott (akart) neki válaszolni.

A produkciós dossziékat lezárták, a kutatóprogram abbamaradt. Nemsokára az egész filmgyárat eldózerolták. Egy vállalkozás epilógusa.