Magánút

Megszámoltam: több mint kéttucatnyi önarckép látható Paizs Goebel Jenő kiállításán a Budapesti Történeti Múzeumban. (És ebben még nincsenek benne az olyan önábrázolások, mint a festő modelljével típusú képek, pedig azokból is van itt jó néhány.)

Ez akkor is jelentős tétel, ha tudjuk, az egész tárlat vagy kétszáz képet mutat (hadd illesse itt dicséret a szervezőket, akik nemcsak a család által gondosan megőrzött, valamint a nagyobb közgyűjteményekben álló s ily módon közismert műveket tették közszemlére, hanem sok szinte ismeretlen vagy magángyűjteményekben lappangó képet is), s tudjuk azt is, hogy a művésznek voltak különösen szeretett témái (főleg a Szentendre környéki világ), ám ezek között is kiemelt az önreflexiók szerepe. (Mintha a fiatal Babitsot hallanánk, aki, mint tudjuk, a mindenséget vágyta versbe vinni, de magánál tovább nem jutott.)

Paizs Goebel Jenő végtelenül magányos festő volt, magánya a Csontváryéval vetekszik (még ha ő helyet kapott is a professzionális festők világában, sőt főleg élete első szakaszában számos elismerést is), konokul és tántoríthatatlanul járt a maga útján, vagy inkább azon az úton, melyet belső démonai diktáltak neki – s amelyekkel folytatott küzdelem szépen követhető a nagyszámú önarckép változásain.

Akik eddig kevéssé ismerték Goebel műveit, azoknak van okuk a csodálkozásra. Hogy hány fajta művész lakott ebben az egy festőben! Legalább négy, annyit mondanék. (De az is lehet, hogy öt.) Hozzám a második korszak fantasztikus színei, szinte chagalli álomvilága áll a legközelebb, de megértem az utolsó évek elsötétülő, szorongó képeit is.
Mi az, hogy meg.