Libanoni keringő
Nem fogadtam volna rá, hogy a magyar mozikba a tavalyi cannes-i filmfesztiválról elsőként érkezendő filmek között ott lesz ez is. Ez, amelynek alig van műfaji előzménye.
Gondolhatnánk: az animációs dokumentumfilm – önellentmondás. Hiszen a dokumentumfilm magát a létezőt, a valóságot közvetíti viszonylag kevés áttétel, fikció, eszköz igénybevételével. (Csak „viszonylag kevés” ez, persze, mert a rendező agya, az operatőr szeme maga is fikciót generál, kivágatot, „áttételt” teremt. A filmnyelv, a dramaturgia, a kamera – értelmező, kreáló eszköz stb.) Az animáció viszont – hittük bután – stilizált.
Maga az áttettség: a technika, a folt, a vonal, a fantázia. Kifejezés, nem ábrázolat elsősorban. Mű – a szó minden értelmében. Nem tűntek közeli rokonoknak. Ám az elméletek arra valók, hogy a gyakorlat felülbírálja őket.
Ari Folman filmje az „emlékezet valóságára” kívánna támaszkodni, amikor számba veszi: mire emlékszik a nyolcvanas évekből, katonakorából. Kevésre. Őt nem üldözi álmában verejtékes vergődésig a 26 őrjöngő kutya, mint hajdani bajtársát, aki az éjszakai rajtaütés sikere érdekében éppen ennyit hallgattatott el a palesztin falu szélén.
Ez a nyomozás a rajzolt emlékek, elmosódott arcok között bevallottan terápia is a háborútól csömörös férfi poszttraumatikus sokkjának kezelésére. Aki máig nem érti, mi történt vele. Velük.
A bejrúti menekülttábor táján, Basir Dzsemájel milicistáinak bosszúja során az animáció átvált naturális, véres valósággá.
Ha tavaly tippeltem volna, mi kerül a cannes-i mezőnyből legelébb a hazai mozikba, az olyasfélékre gondoltam volna, mint az olasz Gomorra, amely – letarolván az európai filmdíjak mezőnyét – most éppen az Oscar-jelöltek között forog. Nem is méltatlanul.
