Lesz-e még?

Németi Rudolf új verskötetében – Rilke Duinóban – megtalálta a Rilkéhez méltó szavakat. Voltaképpen polemizál Rilkével, saját létértelmezésében újragondolja a szeretet és elmúlás témáit – a nyitottság és a magány, a félelem és az örömszabadság együttes érzékeltetésében.

Németi költeményei mozaikként adják ki a teljes képet az emberről, vonzásokról és taszításokról, érintésekről és reményről, mítoszainkról, „szétfeslett emlékekről” vagy „kihűlt kézfogásokról”, „meg nem kezdett párbeszédről”, a szeretet „szétkuszált viszonyáról”. Minden verse egyben kiútkeresés a reménytelenségből, a kétségek közül, „lesz-e még, kinek ölén az árnyak egyáltalán kibomlanának?”. Igazából kifakadások, kiáltások embertelenségről, lélekről, sorsról, égi és földi párhuzamról – keresve a rilkei „angyali egyetértést”. Az életről szóló tudás, a tudatalatti világ kezdetét és végét.

De Németi Rudolf nem mond ítéletet, miközben verseiben az ember és ember, az ember és a természet, a lent és a fent rejtélyvilágának szövevényeit tárja fel. Próbál elérzékenyülés nélkül viszonyulni a valósághoz, ám ez a távolságtartás, visszafogott tartózkodás az apokaliptikus félelemből veszi az erejét. A „lesz-e még” – egyik versének címe is ez – rettegő sóhajtása megrendítő fohász a remény biztonságához.
Verseiben kapcsolatainak a veszteségét is sorolja, és emléket állít mestereknek, barátoknak, például Nemes Nagy Ágnesnek, Pilinszky Jánosnak, Beney Zsuzsának.

Kötetének egésze Rilke Duinói elégiáinak egyik sorát juttatja eszembe: „És ha kiáltok, hallja-e bárki az angyali rendekből? S ha akár még hirtelen egyikük a szívére vesz is, elpusztulnék az erősebb lététől.”

Most persze várom, írásom mely szavát kifogásolja majd Németi Rudolf költő, aki amúgy a 168 Óra olvasószerkesztője. Csak sejtem, hogy szemüvege mögött mosolyogni fog, s Rilkét idézi: „A vers nem valami érzés, ahogy az emberek hiszik, hanem tapasztalat.”
(Littera Nova Kiadó.)