Lenni kettőnek, mondjuk - lenni egyszerre itt is meg ott is
Ha máskor nem is, ezen az éjszakán érezhette az ember igazán, hogy jó volna, jó nagyon, többnek lenni: nem minőségi értelemben, persze (ámbár azellen se lehetne kifogás), hanem számszakilag. Lenni kettőnek, mondjuk. Lenni egyszerre itt is meg ott is. Látni ezt és látni azt. Sétálni Budán és sétálni Pesten. Ámulni egyszerre ezen meg azon, nézni fentről le s lentről fölfelé.
Bizony, ehhez az estéhez kevés volt egynek lenni. Ezen az estén különös fesztivállá változott az egész város, vagy Szent Iván-éji karnevállá, mondjuk, amelynek csak afféle pihenőpontjai voltak a múzeumok – de minden négyzetcentiméteren történt valami.
A magam részéről csak sajnálni tudtam, hogy nem láthattam saját szememmel az angyalföldi retrokiállítást, hogy nem mehettem végig képzeletben a hajdani Váci úton, a régi gyárak nyomait kutatva, de fájón sajgott bennem a Mobileum megnyitásának hiánya is (oda azért elmegyek előbb-utóbb, el én), mint ahogy a Vajdahunyad-várbéli tűzugrás élménye is csak tavalyról maradhatott meg bennem. És akkor nem beszéltem még a hamisítványok éjszakájáról, amellyel a Vám- és Pénzügyőr Múzeum termeiben találkozhattam volna, ha még egyszer élek, vagy a „Könnyűzene és politika a Kádár-korszakban” című előadásról, amelyet a Terror Házában hallgathattam volna meg dupla nulla órakor. Mily boldogan kostólgattam volna szerelmi bájitalokat a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban, s készítettem volna „A jövő rendőrsége” címen gyerekrajzokat a rendőrség-történetieknél. De íjászkodtam volna nagy odaadással az Óbudai Múzeum kastélykertjében sötétedésig, részt vettem volna a Nyugat irodalmi kirakó- és memóriajátékban a Petőfiéknél, csápoltam volna a Vodku-koncerten a Műcsarnokban, hajtányoztam volna óraszám a vasúttörténetieknél, választottam volna kamatkirályt a Magyar Nemzeti Bankban, nosztalgiafotóztam volna kedvemre a közlekedésiben, meghallgattam volna Ferihegyen Kosiczki Attila nyugalmazott altábornagy, volt légierő-főparancsnok előadását, s a körmömet lerágtam volna közben, táncoltam volna rogyásig az Erdős Renée/házban, és megnéztem volna végre, mit rejt az Egyetemi Könyvtár raktárrengetege.
Ezeket mind-mind csináltam volna, ha lehetett volna belőlem több. De minthogy csak ez az egy életem van, így hát a magam részéről ezúttal a várbéli forgatagra szavaztam. Bekukkantottam a Nemzeti Galéria Moholy-Nagy-kiállítására, gyönyörködtem a kupolából Pest éjszakai látványában, türkizkék nyugágyon andalodtam el alternatív dzsesszzenekarok dallamára, hagytam magam tárlatvezetni kicsit, megnéztem a néhai Ludwig zsúfolt büféjében a holland– orosz meccs egyenlítő gólját, figyeltem a tömeget a Szecskában Palya Bea koncertjére igyekezve, megnéztem ugyanott a Jókai-kódexet, meg a Budapest Múzeumban a várostörténeti kiállítást. Végül örökzöld dallamokat hallgattam az átriumban.
Egyszóval sodródtam fel és alá, ahogy szoktam, élvezve, hogy a város ünnepi külsőt öltött erre az éjszakára. Láttam sok szépet, olyat, amit már láttam ezerszer, most mégis jó volt újra látni, s olyat, amellyel most találkoztam először.
Kavargó, vidám képekkel agyamban aludtam el, s álmomban visszafordultam a palotakert apró árkádja alatt – hogy elinduljak a másik irányba, új kalandok felé, ezen a végtelen éjszakán.
