Lapzárka

Szerkesztői emlékek a Kádár-korszakból: ezt az alcímet adta új könyvének Marafkó László. Azokat a rövidebb-hosszabb történeteket meséli el benne, amelyek több évtizedes szerkesztői pályáján estek meg vele, és valamely tanulságul szolgálhatnak a mai kor olvasóinak is. Azoknak, akik emlékeznek még a hebehurgyán „Kádár-kor”-nak nevezett világra (s akik pontosan tudják, mekkora különbség volt a hatvanas meg a nyolcvanas évek szerkesztőségi munkája, tágabban világa között), és azoknak, akik – mondjuk, életkori okokból – nem emlékeznek rá. Az apró mozaikkockákból aztán kirajzolódik egy teljes szerkesztői pálya is: az induló évek izgalmai Pécsett, egy irodalmi folyóirat, egy főiskola és egy összevont egyetemi lap háromszögében és a „nagy” pécsi nemzedék árnyékában, aztán a fővárosi stációk laptól lapig – hogyan sikerült hősünknek tágítani kicsit a cenzúrát, aztán hogyan nem sikerült máskor ugyanez, hogyan kért kéziratokat a kor legjelentősebb költőitől, hogyan kapott vagy nem kapott aztán –, megismerkedhetünk (szerkesztői) levelezésének egy részével és a redakciókban vívott harcaival.

Ezek a rövid történetek néha többet mondanak el az elmúlt évtizedek sajtótörténetéről, mint vaskos monográfiák, hiszen az ördög, tudjuk, a részletekben lakik.

Ráadásul Marafkó azok közé a „régi típusú” zsurnaliszták közé tartozik, akiknél a szépirodalom és az újságírás nem válik el egymástól. (Ez valamikor természetes volt, ma már messze nem az.) Írásai tehát mind-mind mívesen megmunkált novellák, amelyeket egybeolvasva egész kis „szerkesztőségi regényt” kapunk.

De a szerző azoknak is kínál meglepetést, akik a tárcákat külön-külön olvasták már. A kötet első felében egy eddig publikálatlan, önéletrajzi ihletettségű kisregény (vagy kisregényi ihletettségű önéletrajz) található. Az álruhás irályfi nemcsak egy helyét kereső ifjú vívódásairól szól, de egy igazi családi drámát is felrajzol: egy olyan apa-fiú küzdelmet, amely évtizedekig tartott, és lám, máig nem ért véget.

Nádas Sándor