Kultúrkellemes

– Mióta nem láttalak, elhagytad „második hazádat”, a Király utcát, és levágattad a hajadat. Jól fésült vagy, és itt laksz a budai úri negyedben. Negyvenévesen elkezdtél konszolidálódni?

– Szó sincs róla. Néha le kell vágatnom a hajamat, mert kopaszodom. Utána itt, elöl mindig megerősödik. Egy kicsit. Meg néha nem bírom a nyarat hosszú hajjal.

– És ez az elegáns környék?

– Én a hatodik kerületet is elegánsnak vélem, magánéleti változás miatt vagyunk most itt. Semmiféle megkomolyodási szándékom nincs, és ma is a Király utcát tartom budapesti hazámnak. Jó itt Budán, de egy pillanatig nem érzem magam budainak. Márai dumája, hogy Budán lakni világnézet: teljesen igaz, de hozzám inkább a Király utca fülledt irodalmi és gasztronómiai telítettsége áll közel – mondénságával, vagányságával, züllöttségével. Kedvenc példám: 1869-ben a Király utca 37.-ben megszületik Szomory Dezső – Weisz Mórként. Később azt írja, ahogy világra jött, dajkája kirohant vele az utcára, épp arra sétált Podmaniczky Frigyes és Liszt Ferenc, utóbbi megjegyezte: „be jó szaga van” ennek a csecsemőnek. A kis Szomory ránézett Liszt fehér sörényére, és elhatározta, zenész lesz. Akár így volt, akár nem, a másik oldalon, a Király utca 40. előtt biztosan ott állt a Bajorországból elvándorolt Gundel János, aki éppen abban az évben vette meg első vendéglőjét, a Bécsi sörházat. Ott állt a kapuban, és invitálta a vendégeket. Később, a századfordulón ide jár majd Krúdy is, aki schwechati sört iszik és tafelspitzet, szalontüdőt meg bécsi szeletet eszik, mert ő meg a 47.-be, a csodás Pekáry-ház harmadik emeletére költözik első feleségéhez, Satanellához.

– Akit a te kedvenc imposztorod megcsal és elhagy, meg is írod a történetet a Veszett paradicsomban. De addigra Majakovszkij 47. lesz a cím.

– És akkor itt volt még a Kék Macska mulató, a Király Színház, a Liszt Ferenc téren a Japán kávéház meg Szép Ernő háza. És még sokáig folytathatnám. Ebből az egészből sajnos nem sok maradt. Illetve, de. Néhány emléktábla, már ahol. A híres Bécsi sörház, ahol a Boldogult úrfikoromban játszódik, most omlik össze a szemünk előtt éppen. Százhetven éves Hild-ház.

– Éppen úgy lelkesedsz a századforduló hangulatáért, mint a Nagy Lebowskiért, a Slayerért vagy a Bors őrmester szövegéért – ezen kap hajba az űrben a szovjet és az amerikai űrhajós a Zója című novelládban –, szóval mában élő szabados szellem vagy, időd felében meg a múltban élsz. Nem lehetetlen, de szokatlan.

– Hát figyelj, én nagyon vagány, sőt progresszív, bizonyos szempontból posztmodern szerzőnek tartom Krúdy Gyulát. Sőt forradalmian modern szerzőnek, akihez képest a mai írók zöme avas és dohos. Bennem ezek a dolgok összekavarodnak, ugyanolyan fanatikus rajongója vagyok Szép Ernő reménytelen pacsirtadalának és Szomory bizarr stílusművészetének, mint, mondjuk, a thrash metalnak. A progresszivitás nem azt jelenti, hogy leszarom a múltat. Kevés modernebb, felszabadítóbb könyvet olvastam, mint Rabelais Pantagruelje Faludy fordításában. De számomra a Gulliver is éppen olyan kegyetlen arculcsapása az emberi fajnak, mint Hazai Attila Budapesti skizója.

– Gondolom, azért írsz kitartóan gasztrocikkeket is, mert nem érdekel, hogy az „irodalmárok” lenézik.

– Persze hogy nem érdekel. Gasztronómiai ügyködésemet természetesen nem tartom szépirodalomnak. Az Ede a levesben című kötet (Fehér Bélával közös) gasztrotörténet, a Nagy másnaposkönyv (Darida Benedekkel) tréfa, az étteremkritika meg újságírás. Remekül szét tudom választani az életemben: írok novellát, regényt, esszét – ez irodalom. A gasztronómia meg játék, szenvedély, nyomozás és pénzkereset is. Persze az csak Magyarországon számít furcsának és rangon alulinak, hogy egy író receptek közé ássa magát: az 1860-as évek végén az idősebb Dumas már háromezer receptes irodalmi konyhaszótárt hozott létre, ami egyszerre gigantikus kulináriatörténet, regény és szakácskönyv, az európai gasztronómia Odüsszeiája, ebből nő ki a mi Ínyesmesterünk az 1930-as években.

– Tudom, hogy Hamvas Bélát idézve azt vallod: „Az élet abban az arányban gazdagszik, amilyen arányban elszórják.” Sok írásod igazolja a tételt. De a saját életed nem. Nem „a veszteségekkel nyitod ki a világot”, hanem tanítasz, felolvasol, szerkesztesz, mindenfélét írsz, hogy kellemesen élhess. Nem szemrehányás, tény.

– Íróként nincsen túl sok dolgom a győztesekkel. A „boldogan éltek, amíg meg nem haltak” így, röviden jól hangzik, de ha már öt-hat mondatra kibontod, kiderül, ebben mennyi fájdalom, vereség és ugyanakkor szépség is van. Abban is igazad van, hogy nekem az égvilágon semmi problémám nincs az irodalmi segédmunkákkal. Nem érzem, hogy bemocskolnám a kezem, amikor a literatúra peremkerületeire tévedek, amikor cikkecskéket, tárcácskákat, pici kultúrkellemeseket kell írnom. Szeretek tanítani, évek óta tartok prózaszemináriumot a Werk Akadémián, amely tulajdonképpen önképzőkör. Szeretek folyóiratot szerkeszteni, a Hévíz, amelyet három éve irányítunk Szálinger Balázzsal, igen szép visszhangnak örvend. Nem érzem, hogy amikor éppen pénzért írok a Rézi nénik szakácskönyveiről, a kolozsvári káposztáról vagy a régi pesti kávéházakról, akkor meggyaláznám az irodalom szent templomát. Igen, ezeket pénzért írom. Nagyon jó kurva vagyok, minden percét élvezem, és rengeteget tanulok belőle.

– Az említett nőszemély nem élvezheti a munkáját!

– Bocs, én most az irodalmi segédmunkára gondoltam. Íróként Hunter S. Thompsonnal értek egyet: „Kurvára utálok írni. Írni olyan, mint dugni: csak az amatőrök élvezik, egy vén kurva már nemigen vihorászik közben.” Az igazi írás magányos, kemény, sokszor fájdalmas meló.

– Sejtem, mert mondtad, hogy a Halálcsillaggal rengeteget harcoltál.

– Életem eddigi legnagyobb küzdelme a regényírás volt. A végén el kellett utaznom fél évre, mert addig nem tudtam kívülről nézni, amit addig kilóra megcsináltam. Akkor jöttem rá, hogy a regényírásnak nagyjából annyi köze van a novellaíráshoz, mint a radiátorszerelésnek a búzaaratáshoz. Azok a törvények, amelyek az egyiknél működnek, a másiknál fabatkát sem érnek, és viszont. Ezért van az, hogy világbajnok novellisták gyakran felejthető regényírók. Mint például Hemingway. De az ellenkezőjére is van példa számos. Az író, amikor dolgozik, tulajdonképpen semmi mást nem csinál, csak figyeli magát, mit tud és mit nem tud csinálni.

– Kifigyelted magad? Mit nem tudsz?

– Ravasz! Én mondjam meg? Inkább nem...

– Miben vagy tehetséges?

– A novella a sűrítés művészete, nem véletlenül van az új könyvem borítóján egy paradicsomkonzerv. Azért tartom magam novellistának, mert szerintem ehhez van érzékem: sűríteni. Itt a csöndekkel kell játszani, nem az a lényeg, mit mondasz el, hanem hogy mit nem. Szerintem ez kifinomultabb játék, mint a regény. Gondolj bele, ötven unalmas oldalt egy jó regény simán kibír...

– De én nem. Abbahagyom.

– Hát ez az! Egy novellánál fél oldal feleslegtől rögtön beomlik a szerkezet.

– A Veszett paradicsom bemutatóján íróbarátaid paródiát írtak rólad. Az egyiknek az volt a címe, hogy Pisimókus, a másik szerint írásaidba három „dolog” foglaltatik: „vér, pacal, pina”. Semmi esztétika, cselekményszövés, feszesség, dramaturgia. Nem esett rosszul?

– Egyáltalán nem. Nem az volt a feladatuk, hogy fényesre nyaljanak. Azt gondoltam, igyunk meg néhány korsó sört, nevessünk, hagyjuk az ilyenkor szokásos kötelező méltatást. Karinthy paródiái is rendesen cikizik a pályatársakat, nem az esztétikai értékeket sorolják. Amúgy sem írótársaim feladata, hogy véleményt alkossanak rólam. Kovács Kati mondja meg, hogy jó-e Koncz Zsuzsa új lemeze?

– Isten őrizz!

– Figyelj, én alapvetően elégedett szerző vagyok. Nagyjából megkaptam azokat a díjakat, amelyeket ilyen idős korig meg szoktak kapni. Olvasóim is vannak. Ez már a tizedik könyvem, megszoktam, hogy végletes reakciókat váltok ki, kaptam hideget és meleget, a dilettáns szeméttől egészen a „pompásan szórakoztató regénymutatványig”. Nyilván a rengeteg testnedv, amely buzog, nos, ebből szokott lenni néha némi probléma...

– Tényleg, miért buzog? Miért nem csak csordogál?

– Ez nekem olyan, mintha megkérdeznéd Kafkát: miért olyan sötétek az írásai, miért nincs bennük több boldogság, fény, lubickolás a tóban, „zizi-málna-körhinta”? A nedvek nálam hozzátartoznak az élethez, a halálhoz, a szerelemhez, a művészethez, az evéshez stb. Ma már ezek nem tabuk, az irodalom réges-régen nagykorúsítva lett, nagyjából Rabelais és Janus Pannonius környékén, mégis felháborodik rajtuk sok ember. Például felolvasások előtt néha szólnak, hogy ilyeneket lehetőleg ne, merthogy a közönségben lehetnek olyanok, akiket ez sért. Pedig az irodalomban nincsen kimondhatatlan szó, megnevezhetetlen nedv vagy szerv.

– Egyik kedvenced, Szép Ernő is megírja lelki viaskodását szeretőivel, egyikkel csalja a másikat, a kettőt egy harmadikkal, mondjuk az Ádámcsutkában, de nem nevezi nevükön a nemi szerveket.

– Abba a nyelvi világba ez nem illik bele. Nálam meg beleillik. Így megy ez.

– Nem látlak tévéstúdiókban, tüntetéseken, nem adsz röpinterjúkat a lapoknak a kultúra és a közélet megosztottságáról. Miért tartod távol magadat a politikai kiállásoktól?

– Ha hívnak, általában megyek, de nagyjából azért tudják már rólam, hogy nem vagyok politizáló, helyesebben direkten politizáló alkat, így aztán nem nagyon hívnak. Nekem pedig nem kenyerem a politikai publicisztika. Az egy külön műfaj. Meg aztán undorodom a politikától. Nálunk az íróktól sokkal több közéleti állásfoglalást várnak, mint bármely más szakmától, mert valahogyan ránk ragadt ez a petőfis-adys váteszszerep. Képzeld el, ha az úszó beérne a célba, kiemelné a fejét a vízből, és a riporter rögtön odadugná a mikrofont: Mit gondol a rezsicsökkentésről? Néha így érzem magam.