Közérzeti áthallások

- A próbákon úgy tűnt: hamar összenőtt a szereppel. Jutalomjáték?

– Őrületes kínlódás. Először csak az iszonyatos szövegtenger látszik. Aztán az emberre szakad a mű szellemisége is, ettől némileg meginog, úgy érzi, kevés hozzá. A felét először nem is érti. Szörnyű a kezdeti bizonytalanság, ám az sem egyszerű, ami utána jön. Az intenzív állapot, amely olykor végletekig próbára tesz fizikailag, emocionálisan. Mindez kívülről persze nem látszódhat. A színészet lényegében „életellenes” tevékenység.

- Még ma is úgy tud erre rácsodálkozni, mint Ádám a világra.

– Azon is el tudok csodálkozni, ha olyan idoljaim mellett lehetek színpadon, mint Törőcsik Mari vagy Garas Dezső. Ez a fajta „hamvasságom” máig megmaradt.

- Luciferje is srácos karakter. Mint A zabhegyező hőse. Vagy egy helyes csínytevő, aki azért járt már javítóintézetben is. De mindenképpen szerethető figura. Ebben pedig Alföldi Róbert egykori alakítására emlékeztet: ő is vonzó Lucifert játszott a Nemzeti 2002-es nyitóelőadásában.

– A vicc szintjén esett is szó róla: a Tragédia megrendezésével Robi voltaképpen keretbe foglalja nemzeti színházbeli pályafutását. Ám kettesben soha nem beszéltük át, milyennek képzeli Lucifer karakterét. Instrukcióiból, próbahelyzetekből derült ki: patás ördög helyett humanoid figurát szeretne. Hiszen ha Ádámot és Lucifert összegyúrjuk, az valójában Madách Imrét adja ki. Márpedig Madách ember volt, nem a mai amerikai filmek típusfigurája, világok közt cirkáló, végtelenül cinikus, démoni titkos ügynök. Robi rendezésében még az Úr sincs túlmisztifikálva. Benne is a madáchi szövegből kimazsolázható emberi tulajdonságok vannak felerősítve. Azért, hogy semmi ne vigye el a hangsúlyt Ádám, Éva és Lucifer párbeszédeiről.

– Az egyiptomi színben a tömeg még a hatalmát feladó fáraótól is csak úgy tud ténylegesen elszakadni, ha gépfegyverekkel nógatják a boldogság felé. Az előadás üzenete szerint az ilyen végletes helyzetek elkerülhetők párbeszéddel, emberi szóval?

– Ki-ki a közérzeti kedve szerint találhat áthallásokat. Ugyanakkor az előadás elsősorban a fiatalokhoz akarja közelebb vinni a művet. És százötven éves szöveg esetében fontos, hogy a szereplők mondatait értelmezni tudják azok is, akik a 21. század jóval egyszerűbb nyelvezetét használják. A formai megoldások is a fogyaszthatóságot könnyítik. A szöveg pedig itt-ott le lett rövidítve – persze kerülve a profanizálást. Bár a mű szellemisége nem változott, vélhetően így sem várhatunk nagy megértést azoktól, akik minden körülmények között ragaszkodnak a klasszikus madáchi tradíciókhoz.

- Azt gondoltam: a jelen bizonyos történéseire a Falanszter szín reflektál majd legerősebben. Ahol elvben megvalósul a „testvériség” és az „egyenlőség”. Csakhogy az eszmét és az individuumot kilúgozta a tudomány – amely sok egyébnek lehet metaforája –, s üres és boldogtalan világot teremtett. Az önök előadásában viszont a Falanszter a felére rövidült.

– A Falanszter Madách esetleges jövőképe, amelyen már túl vagyunk a valóságban. Klónozták Dollyt. Napi gyakorlat a mesterséges megtermékenyítés, mondhatni az ember sokszorosítása. Vagyis mindaz, amiről Madách Imre még utópiaként beszél. A tudomány ugrásait azonban túlélték az emberi eszmék és eszmények. A szebbek és a rútabbak is. Az a helyzet: a korszakoktól független madáchi gondolatokhoz egy mai előadásban nem passzolnak a Falanszter egyes részei.

- Lehet, ez egy túl zavaros korszak a klasszikusokhoz. Ugyanakkor még a srácos Lucifernek is kétely és tagadás a lényege. Mennyire hatottak a jelen közéleti történései, privát tapasztalásai a figura felépítésére?

– Talán még panelek is vannak benne, hiszen annyi szakmai szutyok ragad ránk a pályán. De a kételyhez és a tagadáshoz maga a mű ad kulcsot. Madách azt mondja: bizonyos kérdésekre még az Isten sem tudja a választ, nemhogy az ember. És aki elgondolkodik ezen, az élet minden területén láthatja azokat a dolgokat, amelyek elbizonytalanítják, akadályozzák közös életünk boldogságát. Személyes sorsunk, egyéni boldogságunk meg sokszor tényleg csak a vak véletlenen múlik. Rátalálni az ideális társra: nagy mázli kell hozzá. Ellenkezőjét csak tagadni lehet, s aki mást mond, az erős kételyeket ébreszt bennem.

- Húsz év tapasztalatából mintha az következne: mifelénk a közéletben is csak a vak véletlen hozhatna harmóniát. Ez – például – tagadhatatlan.

– A nyolcvanas évek végén diplomáztam, amikor meglátogattak minket egyik osztálytársunk nyugatnémet barátai. Már akkor azt kérdezték: miért olyan szomorú mindenki ebben az országban? Ezen a szomorúságon semmi sem változtatott, mára csak tovább erősödött. De nem volt kevés már Madách korában sem. A Tragédia az ő boldogtalan sikítása. Börtönben kezdte írni az első változatot, amikor már múlóban volt az országban a szabadságharc bukása miatti csüggedés, de még nem történt meg a kiegyezés. Részben ez magyarázza a mű csapongását az optimizmus és a pesszimizmus között. Az is lényeges: Madách a darabot végleges formájában Alsósztregován írta meg, egy felfűthetetlen kastélyban, ahol az asszonya összevissza csalta a lovásszal, bárkivel. Madách Imre tragikus életében sok honfitársának sorsa összegződik.

- Hát, akkor nekünk annyi.

– A Tragédia azért sokkal összetettebb ilyen konklúziónál. A próbák során sokáig azzal zártuk a darabot: Lucifer a nézők között elhagyja a játékteret. Aztán rájöttünk: ez így nem lesz jó. Igenis szükség van a tagadás szellemére. Jót tesz az önbecsülésnek.

- Értem, ha nem akar direkt politizálni. Mégis egyik aláírója volt annak a levélnek, amelyben a színház több színésze deklarálta: az intézményük körül kialakult politikai közhangulat nem akadályozza a színészek művészi munkáját. Miért érezték fontosnak, hogy ezt megfogalmazzák?

– Hogy elmondjuk: nem vagyunk birkák, akik önként mennek a bárd alá. Jó érzés volt deklarálni. Miközben tudom: bármikor odaszoríthatják a nyakunkat. Ami ugyancsak szomorú, de a kisember nem sokat tehet. Legfeljebb forradalmat csinál. Csakhogy én nem vagyok forradalmár alkat. Abba viszont sokszor belegondolok: jó, hogy ebben a színházban vagyok, fővárosi színészként. Hiszen itt látszom, adott esetben van mozgásterem. Emlékszem, amikor Szegeden – félig külsősként – átéltem egy igazgatóváltást. Gyalázat volt. Vidéken katasztrófa is az ilyen helyzet. De ott akkor is sokan maradnak, mert minden odaköti őket. Miközben hajlanak, roppannak a gerincek. Az pedig tényleg ördögi.