Kőtábla és költészet

Erdélyben, Nagygalambfalván született. Állítólag már az anyakönyvezéskor „politikai probléma” akadt.

1929. május 10-én, a román királyság megalakulásának évfordulóján jöttem a világra. A hatóságok úgy döntöttek: „holmi magyart” nem regisztrálnak azon a napon. Így május 11-ét jegyezték be születési dátumnak.

Többször említette: gyerekkorában azt hitte, hogy a bibliai történetek a szülőföldjén „játszódtak”.

A Nagygalambfalva melletti hegyet ugyanis Sínai-hegynek nevezték el a székelyek még évszázadokkal ezelőtt. Én pedig Mózestől tanultam meg olvasni, kőtábláról. Martos Mózesnek hívták a tanítónkat, aki nagy kőre írta fel: „Kezdetben vala az ige.” Mi meg lemásoltuk a betűket. Mózsi bácsi volt amúgy a falu „felolvasóembere” is. Jókai, Petőfi köteteivel járt házról házra, minden este másik családnál adott elő a könyvekből.

S ön kitől örökölte a művészi tehetségét?

Édesanyámtól. A falusi színjátszó kör primadonnája volt, gyönyörűen énekelt. Tizenegy éves voltam, amikor 1940 karácsonyán hirtelen meghalt. Azóta árvának érzem magam. Bár mindig vigasztalt, hogy anyám „felülről” egyengeti az utamat, vigyáz rám. Édesapám földműves volt, de rajongott az irodalomért. Tiszta, abrakos tarisznyájában hordta haza a könyveket a könyvtárból. Én már kicsi gyerekként szántottam-vetettem, éjjelente a lovakra vigyáztam az erdőben. Ha villámlott, csattogott az ég, egy fa odvába bújtam, s énekeltem, hogy ne féljek. Krónikus mellhártyagyulladásom miatt az orvos aztán azt javasolta apámnak: ne végeztessen velem több fizikai munkát. Adjon inkább kollégiumba tanulni. Akkoriban kezdtem verseket írni.

Mégis műszaki és fémipari szakiskolába jelentkezett.

Előbb református gimnáziumba jártam Székelyudvarhelyen. Harmadikos kollégista voltam, amikor ’44 márciusában bejöttek a német csapatok Erdélybe. Apámat elvitték a háborúba, én kimaradtam az iskolából, hogy otthon segíthessek. Édesapám szerencsére visszajött a frontról, én azonban már csak szakiskolába kerülhettem be. Egyik versem megjelent a faliújságon, és eljutott Páskándi Gézához is. Fiatalabb volt nálam, ám ő fedezett fel, s közölte írásaimat az általa szerkesztett Ifjúmunkás című lapban. De akkoriban még színésznek készültem. Fölvettek a kolozsvári színművészeti főiskolára, ahonnan fél év múlva kiiratkoztam.

Miért?

Rájöttem, dalos szerepekhez nem elég jó a hangom. Ismertem Illyés Gyulát, neki mondtam el: otthagytam a színpadot. Azzal nyugtatott: „Ne bánkódj, Petőfi is azért hagyta abba a színészetet, mert nem tudott énekelni.”

Irodalmi pályája az ötvenes években indult. Költőként hogy érezte magát a diktatúrában?

Az ötvenes évek elején még hittünk abban, hogy új korszak vár ránk. Romániában akkoriban virágozhatott a magyar kultúra és az anyanyelvi oktatás. A színművészeti után a kolozsvári egyetem magyar irodalom szakára jelentkeztem. Időközben munkatársa lettem az Utunk folyóiratnak, amelyet Tamás Gáspár Miklós édesapja főszerkesztett. Első verseskötetem ’55-ben jelent meg Virágzik a cseresznyefa címmel. Amikor 1956-ban kitört a magyarországi forradalom, a Romániai Írószövetség tagjaként épp a Szovjetunióban voltam. Ott olvastam a Pravdában egy rövid hírt november 4-én: a szovjet csapatok visszatértek Magyarországra. Leningrádban írtam erről verset: „Duna-mentén hernyótalpak tiporják a forradalmat / Véreim vére hull a hóra...” Persze csak sok évvel később jelenhetett meg.

Tudható: az ’56-os forradalom bukása után súlyos retorziók érték a Romániában élő magyarokat is.

A román nemzetállam kiteljesítése lett a meghirdetett politikai cél. Sorra zárták be a magyar iskolákat. Sok erdélyi rokonomat, barátomat letartóztatták. A feleségemet is. Románellenességgel, nacionalizmussal vádolták őket. Páskándi Gézát hat évre ítélték. Minderre a Securitate adott parancsot, de a házkutatásokban magyar rendőrök is részt vettek. Engem egyébként évtizedekig ugyanaz a szekus figyelt meg. Hadnagy volt, amikor „rám állították”, majd meredeken ívelt fel a karrierje. Később említettem is neki: „Az én hátamon lett magából ezredes.” Amúgy rendes ember volt, irodalombarát, még detektívregényeket is írt. Meghalt már. Ha nem lettem volna épp külföldön, a temetésére is elmegyek.

Meglepő, hogy szinte szeretettel beszél róla. Holott nyilván sokat ártott önnek.

Többet is árthatott volna. De soha nem tartóztattak le, még a rendőrségre sem idéztek be. Egyszer megkérdeztem tőle: „Mi a jó abban, hogy beleavatkozik mások életébe?” Azt felelte: „Találkozhatok olyan emberekkel, mint maga.”

A hatvanas évek végétől már Nyugatra is utazhatott, műveit több nyelvre lefordították, nemzetközileg elismert költő lett. Nem tervezte, hogy végleg elhagyja Erdélyt?

Eszembe sem jutott. Noha a román hatóságok ’87-ben felajánlották: hagyjam el az országot, vihetem a családomat, könyvtáramat is. Nem voltam rá hajlandó: idekötnek a gyökereim. Azt mondtam: „A szülőfalumban van egy utca, négyszáz éve Kányádi a neve. Hogyan is mehetnék el onnan örökre?” Bármilyen volt is a Ceaușescu-rendszer, tartottam magam ahhoz az elvhez: rossz kutya az, amelyik a saját vackát is megugatja. Egy alkalommal Amerikában tartottam előadást ottani magyaroknak. A közönségből valaki felszólalt: hallották, hogy Erdélyben az utolsó magyar iskola is megszűnik. Mondtam neki, ez nem igaz, bár tény, a 2200 tanintézményből csak 1200 maradt. Az illető „együtt érzően” közölte: „Testvér, nem kell hazudnod, tudjuk, hogy oláh–kommunista–zsidó hármas elnyomás alatt állsz.” Dühbe gurulva tiltakoztam.

A rendszerváltás után ritkábban írt verseket. Azzal magyarázta: már kevésbé fontos a költészet.

Erdélyben, diktatúrában az irodalom a szellemi tovább élés egyetlen eszköze volt. Ma már teljesen más a világ. Az persze jó, hogy nem kell „sorok között” üzenni, ugyanakkor nem tudom: szükség lesz-e még egyáltalán az irodalomra. Megváltozott az írásbeliség. Könyvek helyett internetet olvasnak, SMS-t írnak, s ez óhatatlanul kihat a nyelvre is. Tíz évvel ezelőtt negyvenezer példányban adták ki a versesköteteimet. Most jó, ha két-háromezerben. Nincs rá sem igény, sem pénz.

Határon túlról hogyan látja a magyarországi közéletet?

Ilyen széthúzás Erdélyben nem létezik: ott elképzelhetetlen, hogy ne ünnepeljük együtt – mondjuk – március 15-ét. Nem értem, Magyarországon miért támadják egymást annyian, miért hánytorgatják fel örökké például az ügynökmúltat. Annak idején a feleségem egyik évfolyamtársa rendszeresen feljárt hozzánk. Egyszer elsírta magát: „Anyám nagyon beteg, külföldi gyógyszereket kell kapnia. A rendőrségen megfenyegettek, ha nem jelentek rólatok, anyámat nem kezeltethetem tovább.” Megsajnáltam: „Ne félj, mindig mondani fogok neked annyit, amennyi édesanyád gyógyszeréhez szükséges.” Engem soha nem zsaroltak meg, nem tudom, mit tettem volna ilyen helyzetben. De fontos, hogy meg tudjunk bocsátani egymásnak. Az ítélkezés nem ránk tartozik.