Kontraszelektált ország

- Csakis olyan összefogással győzhető le a Fidesz, amilyen – önt idézem – „még nem volt a magyar történelemben”. De lesz rá példa 2014-ben?
– Ma nem úgy tűnik, hogy az ellenzék képes a Fidesz vereségévé formálni a társadalmi elégedetlenséget.
– Hol rontják el?
– Nem a társadalom felől közelítik a mai magyar valóságot. Jó ideje csak a jogi szempontokról hallunk: esetleges győzelme esetén mit kezd majd a demokratikus ellenzék az alaptörvénnyel, a különféle rendelkezésekkel vagy az évekre bebetonozott komisszárokkal. De ez elfedi a lényeget. Mert teljesen mindegy, találnak-e jogilag támadhatatlan megoldást a kétharmados törvények megkerülésére vagy megsemmisítésére, ha az Orbán-rendszer elutasítottsága – másképpen: utálata – nem éri el a kritikus tömeget.
– Pontosan mihez is kellene a kritikus tömeg?
– Ahhoz, hogy nem elég elzavarni Orbán Viktort: az orbáni világ tovább élését is meg kell akadályozni. Ha van kritikus tömeg, úgy minden igazságtételnek meglesz a legitimitása.
– Azt gondoltam: mivel a hatalom számos társadalmi réteget, foglalkozási csoportot megsértett, megalázott és kisemmizett, az elégedetlenek hamar a rendszer valódi ellenfeleivé válnak. Ha úgy tetszik, kritikus tömeggé.
– Én is azt hittem. És most hagyjuk is a közvélemény-kutatásokat, amelyek torz eredményeket mutatnak, hiszen a félelem gátja lehet a valós véleménynek. De az időközi választások pontosan jelzik: a morgolódók, az Orbán-rendszert nyíltan elutasítók még mindig nincsenek elegen.
– De miért nem?
– Találgatja az ellenzék, valójában milyen rendszert szervez körénk Orbán. Féldiktatúrát? Illegitim demokráciát? Felesleges fogalmi vita ez is. Egyetlen személy és csoportjának ellenőrizhetetlen és korlátlan hatalma – egyértelműen diktatúra. Igaz, a hatalmat nem véres eszközökkel tartják fenn, hanem gazdaságiakkal. Nincsenek beruházások, távozik a működő tőke, például gyárak, bankok, szolgáltató cégek. Minél kevesebb a munkahely, annál nagyobb a kiszolgáltatottság: a munkanélküliség pedig, ha nincs szakszervezeti ellensúlya, kedvez a diktatúrának. De míg a versenyszférában szűkül, az államiban bővül a munkalehetőség az államosításokkal és a „közmunka-rabszolgasággal”. Az ő megélhetésük már csakis Orbánéktól függ: a kiszolgáltatottságot csak erősíti, ha az állam vagy az önkormányzat a munkaadó.
– És az anyagi fenyegetettséggel egyszerűen „átnevelik” alázatos Fidesz-szavazóvá a magyar társadalom jó részét?
– Igen, ez a hatalom célja. Most lényegesen erősebb a centralizáció, mint a szocializmus idején. Ha akkor valaki összeveszett az iskolaigazgatóval, jó eséllyel elhelyezkedett más iskolában. Ha ma valakit elbocsátanak valamelyik tanintézményből, máshova nem tud menni, hiszen egyetlen munkaadó van, a Klebelsberg-központ vezetője. Nem kell ahhoz ÁVO vagy új recski tábor, hogy a kiszolgáltatottak alattvalókká váljanak. Az Orbán-rendszer rájátszik az irigységre, a frusztrációkra, arra, hogy sokaknak nem úgy sikerült az életük, ahogyan szerették volna. S a Fidesz elvette ugyan a többség pénzét, gyerekeinek jövőjét, a kisemmizettek mégis tapsolnak a hatalomnak, mert kapnak kárpótlásul bűnbakokat és egy hamis felsőbbrendűségi érzetet, hogy ők különbek a liberálisoknál, cigányoknál, zsidóknál, melegeknél, hajléktalanoknál, rokkantaknál, egyetemistáknál. Mikor kinél.
– Ön azt is írta: Orbán többlépcsős kliensrendszere behálózza a társadalmat. A „tetején” a kiváltságosokkal, a Fidesz oligarcháival, akik előjogokat nyertek a hatalomtól. A kliensek haszonélvezői is az orbáni világnak.
– Persze. Például a tisztségviselők, az állami intézmények vezetői és alkalmazottjai éppúgy „kliensek”, mint azok, akik milliárdos közbeszerzéseket nyernek, földbirtokbérlethez és trafikkoncesszióhoz jutnak. Vagy azok a művészek, akik a középszerűségüket párthűséggel kompenzálják. Ráadásul a hatalom tereiben létezők minden erejükkel védeni fogják ezt a rendszert. Az ellenzék mindaddig számíthat is ellenállásra – amelynek főpróbája 2006 őszén volt a pesti utcákon –, ameddig nincs meg az a bizonyos kritikus tömeg. Hozzáteszem: az elégedetlenek egy részének nem a kliensrendszerrel van bajuk, hanem azzal, hogy ők nem kerültek bele. Márpedig ilyen mentalitással soha nem lehetnek annyira elszántak, hogy bármilyen kockázatot vállaljanak a rendszer megbuktatásában.
– Az Orbán-rendszer kiváltságosai – nyilván akad kivétel is – nem a teljesítményük alapján váltak valakikké, hanem politikai kegy révén. Már csak ezért is érdekük a Fidesz hatalmát konzerválni. De azoknak a hezitálóknak is, akik azt remélik, előbb-utóbb nekik is jut sarzsi. Nincs rés a rendszeren?
– Ha lenne olyan politikus, aki tudná erre a választ, már valamivel jobb helyzetben lenne a demokratikus ellenzék. De két kitörési lehetőség talán van. Az egyik rémes: olyan szintet ér el a gyűlölet, hogy robban a társadalom, zavargások lesznek, ami mindenféle szélsőségnek kedvezhet.
– A másik?
– Ha sikerül felülírni az orbáni valóságértelmezést. Helyükre tenni a dolgokat. Például: 2006 nem a békés tömeg elleni rendőri erőszak volt. Az őszödi beszéd nem hazugságbeszéd. Sorolhatnám még. Ám a többség azt sem érti, mit jelent a jogbiztonság vége, a demokratikus intézmények védelme. És mivel nem értik, nem törődnek vele. Megjegyzem: én az elvekben a Demokratikus Koalíciót tartom a legkövetkezetesebbnek. De még az elvszerűség sem elég ahhoz, hogy megváltozzon az emberek mentalitása. Pedig Orbán ellenzékének ezt kell elérnie. Nem lehetetlen. Csak ahhoz tehetség kell, elszántság, egyenesség és gondolat Magyarországról. Hatalmas szellemi munka, amelyhez a nyersanyagot az értelmiségnek kell szállítania. De az értelmiség nem fogja meggyőzni a tömegeket, soha nem is győzte meg őket. Ez a politika szerepe.
– Egy ideig úgy tűnt, az elégedetlenséget leginkább a civil mozgalmak – Szolidaritás, Milla, Hallgatói Hálózat – tudják „befogni” és társadalmi erővé alakítani. Aztán osztódni kezdtek ezek a társaságok. Ma már többnyire csak zászlók a párttüntetéseken. Lehetett volna társadalmi főszerepük, de politikai mellékszereplőkké váltak. Azt gondolom, ez is visszavetette, hogy az elégedetlenek rendszerleváltó kritikus tömeggé váljanak.
– Vélhetően igen. De ma már csak áltatja magát az ellenzék, amikor a civil akciók mögött tömegeket lát. Óriási lelkesedés fogadta azt a negyven-ötven fiatalt, aki elfoglalta az egyetemet. Hol volt a több százezer diák? Magyarországon ma ténylegesen negyvenezer trafikkárosult van. És százan tüntettek. Hova tűnt a többi? Sunnyogtak, mert abban bíztak, hogy vigaszágon esetleg mégis kapnak egy kis trafikot. Sokan úgy gondolkodnak: ha a rendszer nem letörhető, külön utakat kell találni a boldoguláshoz. Aminek azért van hagyománya a kádárizmusból. Azt sem felejthetjük el: míg 1956 után kétszázezren távoztak innen, most már ötszázezernél tartunk. És állítom, ők a társadalom krémje, akik bíznak abban, hogy máshol is megállják a helyüket. Azok, akik itthon élesztői lehetnének a társadalmi és gazdasági fejlődésnek. A magyar történelem során talán még soha nem esett ilyen súlyos szellemi érvágás az országon. Eddig csak egy-egy társadalmi vagy foglalkozási csoport esetében beszélhettünk kontraszelekcióról. Mostanra azonban alakul a kontraszelektált ország.