Koncz Zsuzsa: Sokkal jobban szerettem Bródyt annál, hogy hozzá akarjak menni

Tegnap este Nyíregyházán lépett fel. Hogyhogy már Budapesten van?

Koncert után, éjszaka azonnal hazajöttem.

Mindig ezt teszi?

Körülbelül a pályám közepén rájöttem, hogy „kétórás ország” vagyunk. Éjszaka két óra alatt – néha kisebb szabálysértésekkel – nagyjából haza lehet érni. Ma éjjel is a saját ágyamban aludtam.

Milyen volt a koncert?

Óriási! Borzasztó helyesek voltak, a művelődési házban a csilláron is lógott a közönség. Bár a hangpróbák alatt kicsit aggódtam, hogy egy ilyen termet szükség esetén hogyan lehet kiüríteni, de szerencsére nem volt semmi probléma. Lelkesek és nagyon jól fogadták a dalokat.

Ez egy országos koncertsorozat része volt, amely október közepén kezdődött, s december végén, a Budapest Sportarénában ér majd véget. Mi az apropó?

Az év első felében olyan sok jó dolog történt velem, a közönségtől annyi impulzust kaptam, leveleket, gratulációkat, hogy úgy éreztem, itt az ideje egy kis országjárásnak. Nem lemezbemutató turné ez, hiszen új album majd csak jövőre lesz.

A Kossuth-díj után szánta rá magát erre koncertsorozatra? Ez köszönetnyilvánítás?

Igen. Valami olyasféle. Annyi levél érkezett, amennyit nem tudtam megválaszolni. A koncerteket kicsit válasznak szánom. Talán méltóbb is a köszönet, ha énekelek. A koncertmenedzseremet folyamatosan keresik, új meg új felkérések jönnek, s most pillanatok alatt kialakult a lista arról, hogy hol is kéne fellépni. Az is nyilvánvaló volt, hogy legfőbb partnerem újra a szokásos csapat, Závody Gábor vezényletével.

A média mindeközben rendületlenül foglalkozik az Ön énekesi múltjával, legfőképp a kezdetekkel. Nemrég az egyik tévéadón az összes főbb pályatársa megszólalt. Néhányan bántó megjegyzéseket is tettek.

Szerencsére viszonylag ritkán nézek tévét.

Voltak, akik lekezelően nyilatkoztak a hangterjedelméről.

Nem vagyunk egyformák. Rám az hat, ha sugárzik felém valami a színpadról, ha a dal, amit hallok, közvetít valamit, amit átélhetek. Zenészek hajlamosak isteníteni a technikai bravúrokat, és közöttük az a „menő”, aki egy perc alatt több hangot szólaltat meg a gitárján. Lehet valaki négy oktávval is érdektelen, és értékelhetetlen énekhang birtokában is megérdemelten világsztár, mint például Bob Dylan. Így aztán az ilyen típusú megjegyzések nemigen érdekelnek. Egyébként meg kritikusabb vagyok önmagammal, mint bárki más, és ez elég strapás dolog. Bár munka közben hallgatva régi felvételeimet, néha megállapítom azért, hogy nagyon rendben vannak.

Annak idején is elégedett volt?

Pont az ellenkezője jellemző rám. Az Ezek a fiatalok című film bemutatójáról 1967-ben hisztérikusan kirohantam, mert annyira nem tetszett, amit láttam. Csúnyának, ügyetlennek, rátermettség nélkülinek találtam magam.

Ez a film mindent az akkori filmes módszerekkel próbált meg beállítani, s talán ezért nem volt mindig hiteles. Így is dokumentum az akkori sztárokról s érdeklődést kelthet utólag, sőt érzelmeket is kiválthat, de a sztárok nem ilyenek voltak. Higgye el, Ön sem.

Utólag visszanézve, mégsem voltam annyira rossz, mint akkor gondoltam. Meg tudtam barátkozni akkori önmagammal. És legalább hitelesek a helyszínek, az a világ, melyben az akkor beatzenének nevezett irányzat Magyarországon meghonosodott.

Végignéztem, kik írták legnagyobb korai slágereit, s legnagyobb meglepetésemre Illés Lajos vezeti a sort, Szörényi Leventének alig van nyoma.

Ez így van, és ezért mindig is hálás voltam Lajosnak. Levente pedig egy olyan zeneszerzői magatartást képviselt, olyan hozzáállást a közös munkához, amelyből nagyon sokat tanultam. Sokat szenvedtem néha már túlzó precizitásától, elégedetlenségétől, de sokat profitáltam belőle a későbbiekben is. És azért voltak nagy sikerek is, mint a Színes ceruzák, vagy a Város fölött című dalok.

Azt mondja, mindig fontos mondanivalókat próbál meg közvetíteni, s ezek nem feltétlenül zenei jellegűek. Milyen tartalmak ezek?

Legfőképp talán, egy Magyarországon különösen szokatlan koncentrálás a szövegre. Ezt a franciáktól tanultam. Amúgy fontos, hogy engem is elgondolkoztasson, amit énekelek. Ez alkati tulajdonság. De a műfajt, amelyben dolgozom, nem véletlenül hívják szórakoztató iparnak. A legtöbb popdal zenei és szövegsablonok egyvelege. Nekem ennél többre volt és van szükségem, s valószínűleg ezért kellett találkoznom Bródy Jánossal.

Egyik kolléganője többször elmondta önmagáról, hogy majdnem Bródy János felesége lett. Ön nem akart a felesége lenni?

Mindig nagyon szerettem őt, sokkal jobban annál, hogy hozzá akarjak menni. Nagyon helyes srác volt, amikor Balatongyörökön, a mólón megismerkedtünk. Az egyik legjobb barátnőmnek csapta a szelet. De mert voltunk körülbelül tizenhat évesek, nem vettünk igazán komolyan egy velünk nagyjából egy korú fiút. Jó haverok voltunk, egyre jobban csodáltam a tehetségét, és később igazi barátokká váltunk.

Bródyról nekem mindig a magyar dal műfaja jut az eszembe, s egy kicsit a sanzon is. Sőt ez jut eszembe az Ön úgynevezett verslemezeiről is. Miért nem lehet ma a sanzont sanzonnak nevezni? Ez ciki?

Magyarországon Medgyaszay Vilmával és Zsolnay Hédivel lényegében lezárult a sanzonkultusz. A francia sanzont Aznavour, és Becaud nemzedéke modernizálni tudta, közel tudta hozni a népszerű formákhoz. A hagyomány gyökerei is sokkal mélyebbek voltak. Bátran keverik ma is a sanzont és a popzenei elemeket. A magyar sanzon viszont kevesek kiváltsága volt, mi sem tudtunk mit kezdeni vele. Hiába volt értékes, nem lehetett tovább éltetni Magyarországon.

Szerintem viszont Ön és Bródy Magyarországon megújították ezt a műfajt, bár megértem, ha ezt most nem lehet nevén nevezni.

Amit mi éneklünk, az zeneileg köszönő viszonyban sincs a magyar sanzon hagyományaival, melyek idegenek maradtak tőlünk.

Pályáján végignézve számomra az tűnik a legnagyobb értéknek, hogy soha nem ment el a giccs irányába. S ha úgy tetszik, ez az, ami leginkább elválasztja pályatársnőitől.

A stílus maga az ember. Ha tudatosságot vél felfedezni a pályámon, talán az lehet, hogy el tudom választani, mi az, ami nekem színvonal, s mi az, ami már nem megengedhető. Amit ízléstelennek tartok, azt nem szeretem. Sem nézni, sem hallgatni, sem benne részt venni, mert idegen attól a létformától, amit kialakítottam a magam számára. Ennyi, és ez nem túl sok.

Ez nem túl sok?

Nem, egyáltalán nem. Akkor sem, ha tudom: ez a műfaj sokakhoz kell, hogy szóljon. Nem véletlenül hívják popzenének. Ezt nem lehet az íróasztalnak csinálni. El kell adni. De ha közben választhatok, akkor rendben van, mert választani a magam ízlése szerint fogok. Akkor rám fog hasonlítani az, amit kiadok a kezemből, és így reggelente nyugodtan nézhetek a tükörbe. Ez azért fontos, mert számomra ez az egész nem szerepjáték, hanem egy önkifejezési forma volt és maradt.

Hány naponként lép fel mostanában?

Három-ötnaponként van egy koncert, semmi probléma, erre vagyok kondicionálva.

Ahhoz képest, hogy tegnap koncertet adott, tökéletesen cseng a hangja. Vannak, akik ilyenkor egy napig meg sem tudnak szólalni.

Nincsenek ilyen problémáim. Megfelelőn fel kell töltődni egy-egy koncertsorozatra. Szerencsére nagyon sok minden érdekel. Sokat olvasok, koncertekre járok, utazom. Internetezek. Ez nagy újdonság és nagy ajándék. A világhálón nagyon sok olyan olvasmány van, ami érdekel, s amelyekben igazán el tudok mélyülni. Persze nálam minden egy kicsit arról is szól, hogy talán valamikor dal lesz belőlük.