Költő és kora

A most nyolcvanötödik születésnapjához érkezett Juhász Ferenc költészetében mitikus hagyományok, megszentelt erkölcsi eszmények, az emberi kultúra nagy értékei vegyülnek személyes tapasztalatokkal, örvénylő látomásokkal. Így jött létre az elmúlt emberöltő talán legnagyobb szabású és távlatú magyar költői életműve, amelynek hitünk szerint természet adta helye van a világirodalom virtuális köztársaságában is.

Juhász Ferenc, akárcsak előtte Vörösmarty, Petőfi, Ady és Kassák, valósággal forradalmasította a magyar költészetet, és ez a szemléleti, valamint nyelvi forradalom a modern líra nagy világforradalmainak szerves rendjébe tartozik.

Mindez egyaránt érvényes ódai vagy elégikus hangon megszólaló lírai költészetére és nagyszabású költői eposzaira. Ezekben az eposzokban a létezés valamennyi változata és törvényszerűsége megjelenik: nem csak a köznapi tapasztalat és a költői látomás van jelen, egyszersmind drámai rendbe szerveződik az élet, a valóság, a létezés. Miként minden igaz és nagy drámában, a tragikus konfliktusok itt is az életet és a pusztulást állítják szembe egymással.

Juhász Ferenc – mint korunk gondolkodó embere kiábrándító történelmi tapasztalatok birtokában általában – szorongással tekint azokra a borzalmakra, amelyeket egy háborús vagy környezeti katasztrófa esetén ígér a tudományos előrelátás és rajzol fel a félelmekkel terhes képzelet. Az emberiség és a kultúra, vagyis az ember által létrehozott „második természet” pusztulásának látomásai gyötrik és gondolkodtatják el. Borzalmas látomásokkal viaskodik, mégis mindenkor az élet mellett tesz hitet: Az éjszaka képeinek feloldást kereső katarzisában éppúgy, mint A Szent Tűzözön regéinek fájdalmas elégiájában, a Gyermekdalok tragikus mítoszában, A halottak királya történelmi halállátomásaival küzdve vagy a Halott feketerigó egyszerre költői és bölcseleti meditációiban.

Bármilyen különösnek tetszik, a mindent megsemmisítő halál és a felzaklatott biológiai létezés burjánzó vízióinak énekese egyúttal az életöröm és az emberi boldogság, mi több, a kozmoszt átlengő „mindenség szerelmének” is hírnöke. „Ó, amíg élek, zengjen énekemben: / szabadság, munka, öröm, szerelem” – hangzott fel egyik korai versében, az Áll még a házban az a személyes értelmű költői fogadalom, amelyhez a halálvíziók és a pusztuláseposzok ellenére is mindvégig hű maradt. Költészettana, amelyet a Tékozló ország verseiben fogalmazott meg, mindig az értelem józanító világosságát, az ember küldetésébe vetett hit eszményeit – Juhász eszmei szótárában talán az emberi létezés legjelentősebb fogalmait – szegezi szembe a természet és a történelem káoszával, burjánzásával és közönyével: „Az ember legyen úrrá a mindenség magányán: ez a sorsa! / S az ember magányát oldja fel a mindenség hite.”

Az emberi lét és az emberi történelem – a nemzeti lét és a nemzeti történelem – drámai vagy éppen tragikus kihívásaira adott küzdelmes költői válasz mellett ezért kapott költészetében igen erős hangsúlyokat a létezés győzelmes erejébe vetett bizalom, a nemzeti történelem szabadságküzdelmeire alapozott remény, vagy éppen a családi élet köznapi öröme. Juhász Ferenc, ahogy a magyar és a világirodalom minden igazán nagy költője, ennek a bizalomnak és reménynek az énekese.

Megvallom, engem sok évtizedes megbecsülés, szeretet és barátság fűz Juhász Ferenchez. Ennek a személyes elkötelezettségnek a kinyilvánítását is szükségesnek érzem, hangot szeretnék adni meggyőződésemnek, miszerint Juhász Ferenc, akinek nem egyszer kellett szembesülnie a közömbösség, az értetlenség, mi több, a rosszindulat megnyilvánulásaival, sokunk szerint az örök magyar költészet legnagyobb alkotó egyéniségei közé tartozik.

Születésnapján ezért sokak, meggyőződésem szerint az egész magyar irodalmi kultúra (és bizonyára számos külföldi híve) nevében is mondhatom: Isten éltessen, még sokáig éltessen, adjon töretlen alkotókedvet és minden irányból érzékelhető szeretetet, élő irodalmunk ma már klasszikus személyisége, Ferenc!

Pomogáts Béla