Költő és hazája

- Kötetének mottója: „Dobd vissza.” Alatta zárójelben: Jézus. Kőről, kenyérről nem esik szó. Beszédes hiány. Játékossága és cinizmusa összegződik két szóban.

– A mottó jelentését pont az adja, ami hiányzik belőle. Első körben nem is az a fontos, hogy kővel vagy kenyérrel, haraggal vagy megbocsátással reagálunk-e a világ dolgaira. A legfontosabb: egyáltalán reagálni. Hogy valamiféle közvetlen, privát viszonyt tudjunk kialakítani azzal, amit készen kaptunk, és azzal is, ami körülöttünk, itt és most zajlik. Hogy a „kulturális hagyomány” és az „aktuális történések” kapcsán egyaránt érezzük a magunk tényleges, személyes érintettségét, és ezáltal képesek legyünk halaszthatatlan kihívásként, direkt nekünk szegezett kérdésként értékelni mindent, ami köröttünk volt és van. És persze próbáljuk megfogalmazni a saját válaszainkat. Minél „ütősebb” formában, annál jobb.

- Verseiben – mások mellett – Kölcsey Ferenc, Petőfi Sándor, Kosztolányi Dezső, József Attila, Parti Nagy Lajos, Örkény István soraira reagál – direktben vagy parafrázisként. Érezni a szeretetét irántuk, bár megidézett lírai szövegeikre gyakran profán, keményen köznapi rím felel. Nekik mit akar „visszadobni”?

– Ez az egész „dobálózás” – azt hiszem – még annak a „leszámolássorozatnak” a része, amelyből a nemzedékem évtizedek óta próbál több-kevesebb sikerrel kikeveredni. Ahhoz a generációhoz tartozom, amelyet még „szövegszerűen” is fogva tart és nagyjából halálra nyomaszt az az őrületesen grandiózus költészeti tradíció – mondjuk a nyugatosoktól Petriig –, amelynek árnyékában szocializálódtunk. Nekünk még minden mondatunk mögött ott van egy „már megírt” verssor, minden rímötletünk mögött egy már ezerszer elsütött rímpár. Mi vagyunk azok, akiknek mindig mindenről beugrik egy József Attila-sor. Ez egyrészt rendkívül idegesítő, másrészt roppant szórakoztató, mint a notórius bálványdöntögetések általában. Dicséretünkre legyen mondva: közben egy másodpercig sem vesszük magunkat komolyan. Számunkra verset írni szélsőségesen természetellenes magatartás. Költőnek lenni, akárhogy is, de kész röhej. És mialatt mi – magunkat is némiképp hülyére véve – szellemi atyáink halomra gyilkolászásával foglalatoskodtunk, felnőtt egy nemzedék, amely nagyon is képes a saját szavaival, ráadásul a legteljesebb komolysággal beszélni önmagáról. Úgy is szokták őket emlegetni: az „új komolyság” költői. Ezzel együtt, furamód, sokkal szabadabbak is, mint mi.

- Pedig én szinte gátlástalanul szabadnak érzem mostani kötetének verseit. Közállapotainkról is szólnak, olykor provokatívan.

– Sőt, a kötet egy része inkább csak valamiféle darálószerű „előszámlálása” a bajainknak, a lehető legprimitívebb költői eszközökkel. Ezt nyilván majd a kritikusaim is a szememre vetik. Pedig ennek a botcsinálta antipoétikának, ennek a tolakodó, kényszeres és degenerált rímparádénak nyilván megvannak a maga jól azonosítható referenciái a versek által ábrázolni kívánt mai magyar valóságban.

- De vajon egy verseskötet mennyire lehet része a hétköznapjainknak? Sokszor mintha csak irodalmi térben létezne a műfaj. Túl a recenziókon, nem gerjeszt hullámokat a külvilágban.

– Nekem is vannak ez ügyben keserű tapasztalataim. Egy egészen szűk körön túl az embereket nem igazán hozza lázba sem a kortárs költészet, sem a kortárs irodalom. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy nyilván bennünk, a kényelmes és megátalkodott alkotói arisztokratizmusunkban van a hiba, és mi csinálunk valamit rosszul. Magunknak tartogatunk valamit, amiről pontosan tudjuk, hogy jó dolog, és a segítségével – hadd legyek egy kicsit idealista – csodákat lehetne művelni. Csak egy kicsit ügyeskedni kéne. Leszállni a magas lóról, például. Most olvastam Bán Zsófiának Frida Kahlóról írt egyik tanulmányában: „Ahhoz, hogy a mágia hasson, a varázsszavakat érthetően kell mondani.”

- Édes Hazám című versében kiskorú prostituált hízeleg kedvenc kuncsaftjának, Édes Hazájának. A „nemzetgyalázó” lesz a legkevesebb, amit ezért kaphat bizonyos körökben.

– Cifrábbakat is kaptam már. A vers annak idején felkerült az Irodalmi Centrifuga internetes portáljára. A kommentelők egy része közönséges blaszfémiának minősítette, amit amúgy abszolút meg is értek. Ha valaki abban a sajnálatos tévhitben él, hogy ez egy felelősen gondoskodó, fiai-lányai iránt óvó szeretettel viseltető ország, ezzel az idealisztikus imázzsal elég nehezen fogja tudni összeegyeztetni például a gyermekprostitúció nagyon is létező jelenségét. Ezeket a jóhiszemű olvasókat Pintér Sándor belügyminiszter úr szavai téveszthették meg, aki épp a vers megjelenése előtti hetekben jelentette ki: „A kiskorú prostituáltak nem fenyegetés és kényszer alatt, hanem önként válnak prostituálttá.”

- Új kötetében az általános elbutulás okainak is diagnózisát adja. Egyik versében, amely többtételes Örkény-parafrázis, az ország úgy süllyed el a trutyiban – költeményében erősebb a szóhasználat –, mint Örkénynél a parafa dugó a vízben. Értsem úgy: a Fidesz-kormány húzta le a hont a fenékre?

– Ez a szöveg történetesen két évvel ezelőtt született, úgyhogy semmiképp. Amúgy sem gondolom, hogy a bajokért kizárólag ez vagy az a kurzus lenne okolható. Ami most van, az több évtizedes folyamat betetőződése, amit mi már többé-kevésbé felnőtt fejjel asszisztáltunk végig. Én ’89-ben huszonegy éves voltam, majdnem minden tekintetben nagykorú. Ráadásul „írástudó”, annak minden kiváltságával, felelőtlenségével és hajlamával az árulásra. Az ember persze próbál a múltjában olyan szövegek után kutatni, amelyek valamilyen módon mégiscsak időben jelezték volna, hogy a dolgok nem éppen a társadalmi igazságosság jegyében alakulnak, de hiába. Egy-két, mai szemmel nézve szégyenletesen bátortalannak tűnő szöveg, nem több. Egy-kettő. Úgyhogy én mostanában – bármilyen nagyképűen hangzik is – leginkább a saját, személyes felelősségemről szoktam gondolkodni. És persze tanult kollégáim felelősségéről. Ha például azt próbálom meg számba venni, kik voltak, akik közülünk végig kíméletlen következetességgel képviselték a „megalázottak és megszomorítottak” ügyét, Tar Sándoron, Bódis Krisztán és a korai Parti Nagyon kívül hamarjában nem is igen jut eszembe senki más.

- A Márciusi kesergőben írja: „Egy a tábor, egy az ellen, induljunk hát magunk ellen, ne rugózzunk rajta, mért is, ha mindjárt az ingemért is.” Konzervatív világlátással nehéz lenne ilyen képletesen fogalmazni a megosztottságról. Pedig fontos volna.

– Szégyenlem, de nem ismerem igazán a „konzervatív” irodalmat. Olyanok mindig akadnak, akik próbálnak libikókázni a két „tábor” között, ám ez ma már az irodalom berkeiben is egyre kevésbé lehetséges. Nemrég egy rádióműsorban Tamás Gáspár Miklós a francia filozófust, Alaint idézte. Szerinte az, aki azt állítja, hogy nincs különbség jobb- és baloldal között, az jobboldali. Ez számomra annyit jelent: bizonyos történelmi pillanatokban muszáj letenni a voksot. Még akkor is, ha az ember pontosan tudja, hogy az esetek többségében lényegében ugyanaz az emberi nyomorúság címkézi magát hol „jobboldalinak”, hol „baloldalinak”, mégpedig a legelemibb vonzások és választások és persze a lehető legkevésbé tudatos társadalompszichológiai törvényszerűségek szerint. Ilyen értelemben a legnagyobb hülyeség azt állítani, hogy ma az ország fele, ad absurdum kétharmada meggyőződéses jobboldali elkötelezettségű lenne. Ha így állna a dolog, nyilván világgá kéne futni.