Egy nagyon nehéz kettősség – Kollár-Klemencz László: Súlyos mélypontra értünk
– Kávézóban ülünk, tud itt az interjúra figyelni?
– Mondtam volna valaha, hogy nem tudok?
– Igen, egy éve a 168 Órának. Azt mondta akkor: ritka, hogy beüljön egy kávézóba csevegni, de amikor otthon van, a tanyán, akkor is annyi mindent el kell végeznie, hogy nem tud teljesen a beszélgetésre figyelni.
– Erre nem emlékszem, de elárulom, szoktam lódítani interjúkban. Komolyra fordítva: ebben az időszakban, amikor véget ér az év és kezdődik egy újabb, nagyjából mindenkin eluralkodik egyfajta szórakozottság. Amúgy figyelek.
– Hacsak nem épp most lódít. De hagyjuk a tréfát, azt gondolnám, a tanyasi életben a dátumoknak nincsen ekkora jelentősége.
– De én nem élek valódi tanyasi életet. Hiszen alapvetően nem tanyasi emberekkel vagyok körülvéve, és egyébként a munkám miatt is ezer szállal kötődöm a városhoz.
– Korábban beszélt arról, hogy mind íróként, mind zenészként kívülállónak érzi magát, nem tagja szakmai szervezeteknek és nem is igazán szerves része a közösségüknek. De az életvitelével is kakukktojásnak számít a városiak és a falusiak közt egyaránt, nem?
– Nemrég voltam egy buliban, ahová személyre szóló meghívót kaptam. Mégsem tudtam mit kezdeni a társasággal. Ez van, alapvetően megtanultam így szeretni magam. Vagy legalábbis igyekszem. Azért a külső visszajelzések nagyon érdekesek. Grecsó Krisztián is forított a Zabolátlan lovaim című dalestemheznal, meglévő, külföldi dalokat fordítottunk magyarra, és azokat adtuk elő. Volt viszont egy Paolo Conte-dal, amelynek nem volt semmi értelme, így Krisztián írt helyette egy teljesen új szöveget – rólam. Izgalmas volt megtudni, hogyan lát engem Grecsó Krisztián az Élet és Irodalom szerkesztőségéből.
– Még mindig meglepi, hogy csodabogárnak látják?
– Azt azért nem gondoltam, hogy ennyire nehezen kódolhatók a dolgaim vagy hogy ennyire érthetetlen lennék. Miközben az irodalmi írásaimban is állandóan belefutok ilyen helyzetekbe. Alapvetően – a klasszikus kategóriákat tekintve – népi író volnék inkább, a témaválasztásaim sem hasonlítanak a nagyvárosi írókéhoz. Ettől válok sokszor különccé ebben a világban. Olyan apróságokon bukik ez ki, mint hogy szerepel az írásomban a karám szó, az építmény, amely a lovakat körbeveszi. De a szerkesztőmnek nem alapvetés, hogy ez mit jelent. Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy vajon kellene-e érthetőbbé válnom ahhoz, hogy ne érezzem magam ennyire kívülállónak. Mindig más válaszra jutok, néha arra, hogy mégiscsak közelebb kéne kerülnöm az emberekhez.
– Azért volt már olyan, hogy egészen közel került: egy időben a csapból is a Szájbergyerek és az Ezt is elviszem magammal folyt, agyonhallgatott slágerek voltak.
– Igen, és ilyen az Iszom a bort is, de hamarosan bemutatjuk az új lemezemet, az Ég az erdőt, és azon is vannak, mondjuk így, közönségbarát számok. Nem is erről van szó: inkább arról – csak hogy egy példát mondjak –, hogy sokszor, ha van a szövegemben néhány sor, amelyben igazán önazonos lehetek, akkor azt a szerkesztő átírja vagy rosszabb esetben kihúzza. Szoktam olyan irodalmi felolvasóesteket tartani, amelyeken az eredeti, szerkesztés előtti novelláimat olvasom fel.
– Mindemellett a közönség szemlátomást ma is gond nélkül dekódolja vagy legalábbis értékeli úgy, ahogy van, a kívülállóságával együtt: az Ég az erdő januári bemutatójára már decemberben elfogytak a jegyek.
– Az új formációmmal bemutattuk a Zabolátlan lovaim albumot, az is telt házzal ment. Pedig a Zabolátlan lovaim maga az igazi kívülállóság. Farkas Róberttel, akivel már jóval a Budapest Bár előtt is együtt dolgoztunk, és Dargay Marcell zeneszerzővel olyan számokat hoztunk létre, amelyek nem illeszthetők a klasszikus cigányzenei „kánonba”.
– Azért csak örül, hogy ennyien kíváncsiak önre, nem?
– Persze, nagyon örülök, hogyne örülnék! De azt szeretném, hogy ez ne legyen rám másfajta hatással, mintha csak fél ház lenne. Sok művész ilyenkor olyan boldogan, akkora hatalmas betűkkel írja ki a közösségi oldalára, hogy telt házas a koncertje, mintha csak ezért csinálta volna az egészet. Pedig tudom, hogy nem ezért csinálta, és én sem ezért csinálom. Amúgy sem bírom a versenyt, a megfelelési kényszereket, a verseny fájdalmat okoz annak is, aki nyer. Ma egy írónak is fel kell mutatnia legalább évi egy könyvet, különben kikerül a fősodorból. Én akkor inkább bele sem akarok kerülni. A Kistehén is azért maradt meg a partvonalon, mert én így akartam. A szabadságomat mindig is többre értékeltem a kasszasikernél. Így nemcsak az alkotásban, hanem az emberi kapcsolataimban is megszabadulok a kötelező köröktől. Nem kell például azon agyalnom, hogy vajon ki és miért írt rám újévkor, vagy ha nem írt, akkor miért nem.
– Tényleg? Én azért azt látom, hogy aki bármennyire is része a kulturális vérkeringésnek, az nehezen tudja kikerülni ezeket a köröket.
– Van ebben is valami. És ez egy nagyon nehéz kettősség, egyfajta skizofrénia. Mondtam a beszélgetés elején, hogy sokszor hazudok.
– Említette, igen.
– De nem azért, mert tényleg hazudni akarok, hanem mert állandóan próbálom elhelyezni magam ebben az ambivalens helyzetben. Próbálgatom, hogyan reagáljak egyes szituációkra. Sokszor azt sem tudom eldönteni, hogy az adott reakció belülről jön, vagy csak egy kitalált attitűd.
– Ami az Ég az erdőt illeti, az biztosan nem kitalált attitűd. Szókimondó és karakán dalok ezek, amelyek rímelnek a korábbiakra, a Rengeteg albumra és A műanyag kerti székek élete novelláskötetre, csak épp még élesebb megfogalmazásban. Elkeseredett, hogy így bekeményített?
– Tényleg ég az erdő. Elérkeztünk az elidegenedésnek egy súlyos mélypontjára, amit már csak ezekkel az erős szövegekkel lehet leírni. Van az albumon Kemény István- és Lackfi János-versfeldolgozás is. Lackfi János versének a címe is beszédes: Nem tudok élni nélkülem.
– És ez az egyik versszaka, ez is beszédes: „Olyan magányos voltam, / míg magamra nem találtam, / ha elhagyom magam, / akkor már csak halál van.”
– Az énközpontú világunkról is szól az album. Egy másik dal, A szomorú gyerekek karácsonya pedig arról, hogy az emberek hogyan fordulnak el az ünneptől és követelik erőből vissza a megszokott hétköznapokat. Mert nem tudnak szembesülni az örömmel, amit maguknak és a családjuknak okozhatnak ezek a közös alkalmak. A problémakörnek nagyon fontos része ez, amit a természetre vetítek ki, de valójában az emberi természet elsivatagosodása is idetartozik. Ugyanúgy szemetelünk a kapcsolatainkban, mint ahogy ténylegesen tesszük a természetben. Nem szeretném ezt elvinni ennyire patetikus irányba, de tény: ezek azok a folyamatok, amelyek miatt idáig süllyedtünk a természettel való viszonyunkban is.
– Tájidegenek lennénk a saját életünkben, mint a műanyag kerti székek?
– Miközben szeretnünk kellene a műanyag kerti székeket, hiszen mi hoztuk azokat létre. De eldobjuk, amikor hamar tönkremennek, aztán meg újakat veszünk. Az új albumon szerepel egyébként Kemény István A műanyag című versének dalfeldolgozása, vagyis itt is előjön a téma.
– „A művészet az, ami a leginkább képes segíteni abban, hogy újra megtaláljuk a természet meg az ember közötti, rég elveszett kapcsolatot.” – Ezt most öntől idéztem, egy korábbi interjújából.
– Valójában bennem is vannak olyan szabad részek, amelyek még nem teltek meg félelemmel. Egy részem titkon reméli, hogy nem is akkora a baj, vagy ha nagy is, majd megoldódik valahogy, majd csak valaki kitalál valamit. Közben meg legbelül érzem, hogy nem így van, és nekem bele kell szállnom ebbe, nem pedig érdeklődő távolságtartással figyelni az eseményeket. Ezzel a lemezzel talán egy kicsit segíthetek a problémakör feltárásában. És még valami: van egy közösségi helyünk, a Rengeteg, ahol tavaly kétszer is szervezett a feleségem, Révai Sára „élő Tindert”, vagyis az internetes társkereső alkalmazást ültettük át a való életre. Három-három pár lett ezekből a programokból, közülük többen visszajöttek a koncertjeinkre is. Ezzel is tudtunk tenni egy keveset a totális elidegenedés ellen.
– Azt is mondta korábban, hogy nem szeret politizálni a dalaiban. Csakhogy ezek pont azok a témák, amelyekben nem megúszható a politikai állásfoglalás. Vagy nem így látja?
– Persze, minden politika: az is az, hogy az elidegenedésről és az ezzel járó súlyos társadalmi problémákról beszélek. De nem is kell túl mélyre menni ehhez: hétköznapi témákról, akár a szerelemről is csak úgy tudok adekvát, mai hangon énekelni, ha a kapcsolatok szétszakadásáról is szó esik. Ezek tartós, mélyen gyökerező gondok, ilyen szempontból érdektelen, hogy milyen irányultságú az ideig-óráig kormányzó hatalom.
– Olyan szempontból viszont nem az, hogy a jelenlegi hatalom mellett egyre szűkül a tér ezeknek a problémáknak a megjelenítésére. Nem tart attól, hogy a stikában becsempészett, kulturális életet megbéklyózó rendeletmódosítások ellehetetlenítik a valódi művészeket?
– Ezen a téren viszont nagyon is optimista vagyok. Egy friss felmérés szerint az új budapesti vezetésnek nyolcvanszázalékos a támogatottsága. Ekkora hátszéllel már el lehet érni eredményeket. A fővárosban már nincs az a mennyiségű kormányzati propaganda, nincs az az állami média, amivel ezt megfordíthatnák. Ennyi ember már, ha nem is meghátrálásra, de kisebb hátralépésekre igenis kényszeríteni tudja az őket leuralni szándékozó hatalmat.
