Klisék és különcök

- „Nem mindegy, hogy ki rángat!” Beugrik, honnan az idézet?

– Akár én is mondhattam volna.

– Kötődik önhöz: úgy tudom, „pályára állította” az előadás, amelyben ez a szöveg elhangzott.

– Akkor a Rock Színház produkciójáról van szó, a Bábjátékosról.

– Igen. És az első inspirációja volt tizenkét esztendősen, hogy színész legyen.

– Pontosan. Noha már előtte is rendszeresen jártam előadásokra, hiszen színházi ember az édesapám, Pelsőczy László, meg a nevelőapám, Márta István is. De a Bábjátékos valóban meghatározó volt. Élesen emlékszem az egész napra. Nem akartam elmenni színházba hisztiztem, még az odafelé úton is. Azóta is gyakran megesik velem, a kezdeti elutasítás után, hogy „juszt sem”, egyszer csak különös szenvedéllyel viszonyulok ahhoz, amitől előzőleg menekültem. A Rock Színház előadásával, amelyben a bábuk életre kelnek, megfordult velem a világ. Néhány óra alatt. Imádtam Prókai Annamária játékát. És azt az alkatot is bírom nagyon, a dús nőieset. Rendezőként szeretek ilyen színésznőkkel dolgozni.

– Utalt rá az előbb: önnek sem mindegy, ki mozgatja az embert.

– De hát a színészi pálya az engedelmesség hivatása is. Más választásunk nincs, azt játsszuk el, amit ránk osztanak. Ezért én nem is úgy fogtam föl, hogy „rángatnak”. Szerettem Zsámbéki Gábor szigorát, na jó, olykor utáltam is, de akkor is ez a fegyelem adott nekem biztonságot itt, a Katonában. Ugyanakkor nagyjából harminc voltam, amikor kezdtem felnőni szakmailag. Tíz éve ennek, akkor rendeztem először.

– Pedig már a színészi pályája elején látszott: rendező is lesz. Akkoriban beülhettem a próbáikra, figyelhettem önt is munka közben. És megragadott: mindenről volt véleménye, a másik szerepéről ugyancsak, magyarázott idősebb kollégáknak is. Kezdőként.

– Ilyennek látszottam?

– Meglepi?

– Nem. Mert tényleg ilyen voltam. Megőrültek tőlem a rendezők meg a kollégák. Ugyanis nem igazán jó, ha egy színész úgy érzi, neki mindenbe bele kell szólnia. Amúgy a színésznek sem jó, mert szétszórja a figyelmét, elfelejt befelé építkezni. Rémes lehettem akkor.

– Ascher Tamás, a Katona főrendezője akkoriban mondta önre: „mechanikus stréber.”

– Így volt. Ő a Hóhérok havát rendezte, én épp csak kijöttem a főiskoláról, de állandóan beszéltem a próbákon. Aztán megelégelte Ascher, „lestréberezett”. Nemrég összefutottunk az Illaberek bemutatója utáni bulin. Mellette álltam, amikor kiejtette kezéből a villáját. Lehajoltam, fölvettem, odaadtam neki. Ascher Tamás megette a tortáját, majd valahogy újra leesett a villája. Megint fölszedtem a földről. Rám nézett: „Mit kapdosod föl a villámat?” Én csak nevettem: „Látod, Tamás, nem változom.” Kétségtelen: a pálya elején túlságosan fejjel dolgoztam, túlagyaltam a szerepeket, túlkontrolláltam magam, kevésbé engedtem át az érzékenységemet. Mostanra kialakult az egyensúly, ezért is merem azt mondani: ma már úgy működöm színészként, ahogyan egyáltalán értelme van színésznek lenni.

– Egyensúlyba a rendezés hozta?

– Fölszabadított a rendezés. Amitől elviselhetetlen voltam színészként, arra rendezőként szükség van. És amikor játszom, már nem foglalkozom azzal, ami nem az én dolgom. Rendezőként értettem meg a rendezőket, meg persze azt is, mi az idegesítő az olyan színészekben, amilyen én is vagyok. Voltam.

– Korábban említette, szorongós színész. Félelmeit is oldotta, hogy rendezni kezdett?

– Még most is hajlamos vagyok a szorongásra, a rágódásra mindenen. De azért már könnyebben engedek el bizonyos helyzeteket. Jobban kezelem a szégyenérzeteimet, elmeneküléseimet is.

– Milyen szégyenkezések ezek?

– Belevágok valamibe, rendezésbe például, örömmel és lelkesen csinálom, aztán amikor közeledik a premier, feszült leszek, elkap egyfajta rosszullét, hogy én ezt mégsem szeretném, ne jöjjön a közönség. A pánikomon csak a nézők segíthetnek, ha látom, jól veszik az előadást. Ismerek rendezőket, akik nem is nézik a bemutatójukat emiatt. A társulati büfében várják ki a végét. Gondoltam már rá, hogy jó lett volna elvégezni a rendezőszakot. A színművészetin Bagossy László és Rába Roland osztályában foglalkozom harmadéves színészekkel. Bagossynál játszottam már, de ez más, most mellette ülök, figyelem, ahogyan dolgozik, ahogy egy jelenetből kibont különféle helyzetet. Érződik rajta a „Székely-iskola”, az, hogy Székely Gábor tanítványa. Bámulatba ejt. Nem téveszt irányt.

– Kritikusok írták: ön „többirányú” színész. Nincs „szerepköre”. Nem szorítható be egyfélébe. Szerintem rendezőként is ilyen. Színre visz bábelőadást, gyerekdarabot, de kortárs és valós történetet meg könnyű zenéseket is. Köztük teltházasokat, amilyen most például a Római vakáció – a Belvárosi Színházban.

– Nálam a választás csupán az „anyag” minőségétől függ. Neil Simon komédiájában is játszanék, mert remek író. Én meg imádom a humort. Biztos a génekkel is jött. De Ascher Tamás, Zsámbéki Gábor és Máté Gábor mellett megtanultam a dráma és az irónia, a komor és a humor kettősségét. Azt: fájhat úgy is, hogy közben nevetünk. Különben év elején a székesfehérvári színházban rendezem a Furcsa párt éppen Neil Simontól. Nem az eredetit. Azt a változatot, amelyben nők játsszák a párost. Érdekes, hogy azt gondolják: engem ezek a női témák érdekelnek. Egyes klisék ugyanis még mindig kikezdhetetlenek: egy nő biztosan női problémákat akar megfogalmazni. Én férfipárti vagyok. Másrészt nem bírom a skatulyagondolkodást, azt, hogy valamit vélnek az emberről, és ráerőltetik. Fárasztó. Pedig gyerekként még azt mondogattam, nem akarok különbözni, kilógni a sorból, szeretnék olyan lenni, mint a többiek. Ma a belesimulás zavarna, holott nem törekszem különcségre.

– Eltorzult a magyar közgondolkodás: ma inkább celeb egy politikai elemző, politikai újságíró, mint egy színész. Nevetséges nekem. Önnek?

– Nem töprengek rajta. Én egyetlen politikai elemzőt sem ismerek. Viszont a Katona egyes előadásaira, amelyek erős fénnyel pásztázzák a jelen társadalmi felfordulását – ilyen például a Rükverc, A mi osztályunk –, hónapokkal előre lehet csak jegyet kapni. Az új Illaberek is dokumentumszerű előadás: a mai kivándorlásról szól, hogy mi vár ránk, ha maradunk, mi, ha megyünk. Ezek a produkciók a nézővel válnak teljessé, azzal, hogy hozzáteszi majd a maga gondolatát, akár a tehetetlenségét, dühét. És értik, mert tele van a színház. Nekem nem az a dolgom, hogy politizáljak. Nem is menne, mert nem vagyok monomániás, aki csak a saját igazságát ismeri el. Én kétkedéssel fogadok helyzeteket, és kíváncsi vagyok a másikra. Abban hiszek: úgy kell élnem, hogy a mikrovilágaimra – család, kapcsolatok, színház – hatással legyek. Ezt szeretném jól csinálni.