Kinek kell egy csapat?

Az idő úgy önti most ránk a Kádár-korszak képeit, mintha végelszámolás közelegne, itt van még utoljára a régi életetek, a pillanatok, amikről nem is hittétek, hogy eltette őket valaki emlékbe, de innentől záróra. A múlt ezentúl később kezdődik, jönnek a kilencvenes évek, egy másik generáció fogja ezentúl az ifjúságát siratni titkos dobozokból előkerülő fényképhalmok fölött.

A titkos doboz persze csak amolyan zsurnalizmus, nem a rejtegetés, hanem a felejtés lehetett az oka a fotók igazolatlan hiányzásának, a megjelenésük pedig talán annak tudható be, hogy a Fortepan gyűjteményébe került két újabb fényképadag alkotói, Urbán Tamás és Jávor István már nem fiatal emberek, amijük még volt a fiókban, ami előkerült egy költözésnél, azt már az örökkévalóság gondjára akarták bízni.

Itt van Urbán sorozata a P. Mobil 1985-ös turnéjáról. A zenekar egy uszályon járta a Dunát, este mindig kikötött, játszott, a gyerekek meg odagyűltek csápolni. Ehhez kötődik egy jó, Kádár-kori történet is: Győrben a megyei rendőrkapitány világnézeti meggyőződése – vagy tán az ízlése – okán meg akarta akadályozni a koncertet, tehát estére kikapcsoltatta a villanyt. A város el is sötétült. Kivéve az uszályt, mert a zenekarnak saját áramfejlesztője volt. Így jár minden ostoba barom, üzeni ez a kicsit kikerekítettnek tűnő sztori, de mi persze tudjuk, hogy igazából nem jár így, főleg nem mind, sőt.

Az uszályon a P. Mobil, a parton a csápolók

Fotó: FORTEPAN / URBÁN TAMÁS

Tekintsük meg a képeken a gyerekeket: csíkos trikók, műbőr dzsekik, az egyik srácon brit zászlós póló, feltűrt farmernadrágban hevernek egymáson, vagy csak ülnek és bámulják a vizet. Érzem a szagukat, mindegyiké ugyanaz, mint a ruhájuk, a mozdulataik is, és mind kopottas kicsit az egyforma Tisza futócipőkben. Ez az uniformitás persze csak a látszat, egy mai, más szagú, szétdarabolt, szegény, gazdag, cigány, Pasa lakóparki, dél-baranyai, kivándorló, csalódott és megöregedett világ torz pillantása a régi fotókra. Azzal ámítja magát, hogy az a lepattant kor valahogy még egyben volt, ha másban nem, abban bizonyosan, hogy már szabadon tudott röhögni a hülye rendőrkapitányokon.

Ennyi demokrácia jutott nekik, de az működött.

Tizenkét évvel korábban, 1973-ban forgatta Sándor Pál a Régi idők focija című filmet, ennek több olyan werkfotója is előkerült most, amelyet nem a hivatalos fotós, B. Müller Magda készített, hanem Jávor István, aki az operatőr Ragályi Elemér engedélyével fényképezhette a stábot. Jó képek. A fiatal Sándor Pál felhős égért imádkozik. Garas a nagy lebegő kabátjában mindjárt elszáll. Gyerekszereplők a húszas évek ruháiban. Róbert bácsi konyhája a Múzeumkertben. Itt is el lehet mélázni az idő könyörtelenségén, de most a hang érdekel bennünket, ami a fotókon át a filmből kiszól, hogy kell egy csapat.

A hang Minarik Edéé, a mosodásé, aki Csabagyöngye nevű focicsapatát akarja bejuttatni az első ligába. Ő mondja, hogy kell egy csapat, de végül még a meglevő játékosait is széthordják. Ez ugyanis nem Amerika, ez Budapest 1924-ben, ahol az álom csak az ébredés keserűsége érdekében létezik. Csapat nincs, mert nem lehet, és nem is lesz.

Erről szólt a film.

Pár hónapon belül viszont az egész ország tudta, hogy kell egy csapat. Ezt idézték a televízióban, újságban címnek adták, úttörővezetők nyomatékkal mondták ki, de akár kamaszbandákban is elhangozhatott egy-egy kopár játszótéren. A mondat siker lett, sőt Magyarország legutóbbi évtizedeinek leggyakrabban idézett, ősi magyar keserűséget, ám kurucos hitet is sugárzó, minden rendszert, világnézetet és nemzeti sorsfordulót transzcendens magasságokba emelő és magyarázó igazsággá vált. Hogy miért, ez itt a kérdés.

A magyarázatot értelemszerűen a fociban keresnénk először. 1973-ban a válogatott hat meccset játszott, az NDK kétszer megverte, a többi döntetlen, a legfájdalmasabb a svédek elleni 3:3, mert elütött a vb-re való kijutástól. A pályán külön-külön csupa zseni, Albert, Bene, Fazekas, Zámbó, Szűcs, de nem lett belőlük egy test, egy lélek abban az országban, ahol húsz éve az Aranycsapat még ott honolt a már említett transzcendencia csúcsán.

Magyar átok, mondták, együtt nem megy.

Mi is volt még ebben az évben? Szörnyű vonatbaleset Helvécia és Kecskemét-alsó között, Elvis Presley műholdas koncertje, amit kétmilliárd ember látott, mi persze nem, nálunk feloszlott az Illés együttes, és ősszel befutott az olajárrobbanás, amelynek következménye, az eladósodás, cirka tizenhat év múlva kivégzi majd a rendszert.

Előtte, márciusban még jött egy párthatározat az antimarxista jobboldali revizionista Lukács-iskola elítéléséről. Az iskolából pár év múlva Heller Ágnes, Fehér Ferenc és a Márkus házaspár külföldre távozik. Az ügy megrendíti az értelmiséget, a rendszer reformjáról szőtt álmokat kezdi felváltani a letargia és a félelem a régi rossz idők visszatértétől, ám feltehetően nem rendíti meg a közvéleményt. Volt egy csapat, volt egy remény, ami beteljesüléssel hitegetett, de Kelet-Európa nem alkudott, az új Minarik Edékkel is csak azt csinálta, amit 1924-ben. De ez keveseknek fájt.

Jóval többen tudtak az év másik filmjéről, Kardos Ferenc Petőfi ’73 című alkotásáról, ami pontosan kétszázhetvenezer nézőt hozott, ma csúcs lenne, de akkor lejtmenet volt. A Régi idők fociját négyszázhatvanezren látták, ugyanebben az esztendőben a Csínom Palkó 1,8 millióval hasított.

A Petőfi ’73 a költő születésének 150. évfordulóján hatszáz diák segítségével játszotta el újra 1848-at úgy, hogy egybefolyatta a múltat és a jelent. A mű egyharmadát ugyan kivágta a cenzúra, de nem kétséges, hogy ez is a „kell egy csapat” jegyében született, és fontos, hogy 1968, a prágai tavasz leverése után. De még inkább az 1972-es március 15-i „rendszeren kívüli” tüntetések után, ahol letartóztatások, durva tömegoszlatások és tizenöt fiatal börtönbüntetése kísérte a langyos időkben célt kereső gyerekcsapatok vágyát igazi, megélhető ünnep és szabad cselekvési minták után.

1973-ban a rendőrség már vadászott az itt-ott összegyűlő gyerekekre. A rendszerhű Gyurkó László ezt írta Aczél György KB-titkárnak: „Politikailag és távlatilag igen veszélyesnek érzem azt a módszert (…) hogy gumibottal támadjanak rájuk (…) kizárólag azért, mert fiatalok, és mert március 15-én az utcán vannak.” 634 embert állítottak elő.

Régi idők focija. Sándor Pál a felhőket várja

Fotó: FORTEPAN / JÁVOR ISTVÁN

Ez lett volna tehát 1973, amikor az említett filmek elkészültek, amikor a werkfotókat ellőtték, és amikor a „kell egy csapat” szlogen elindult hódító útjára. Mert csapat ugyan sose lett, vagy ha mégis, csak pillanatokra és látszatra, de Minarik Ede mondata beszédelemként, fordulatként, poénként nagyon is megmaradt, mint annyi más, komolyságát már régen elvesztett jelszó. Ma is itt van, írnak belőle színdarabot, címnek adják amerikai filmdrámának (eredetileg In a Class of His Own), egy vallási közösség mottójának választja (Budapesti Autonóm Gyülekezet), és természetesen a sikeres üzleti együttműködés öt akadályának legyőzéséről és a versenyképességet leginkább meghatározó csapatmunka sikeréről szóló könyv, Patrick Lencioni műve is a Kell egy csapat címet kapja a magyar keresztségben.

Azzá a közhellyé vált, amit soha nem ununk meg, amit folyton-folyvást elsütünk olyan arccal, mintha először tennénk ezt, majd várjuk a hatást, ami persze nem marad el. Valóban, mondjuk meglepetten, megint olyan idők következtek el, össze kéne fogni az ördög ellen, a szabadságunkért, azért a kis Európáért, a gyerekekért. Igen, bólogatunk, tényleg, most, hogy mondjátok, kell egy csapat. Kellene.

Azzal szétoszlunk, a transzcendencia pillanata elmúlt, megyünk a dolgunk után.