Kinek a dzsessz, kinek a parasztlányok ringó fara
Szükség van a jó dzsesszre – e címmel ismertette a jeles szovjet szerző, Utyeszov írását 1961-ben a magyar hetilap, ahol akkoriban sem az élet, sem az irodalom, sem a pártvonal nem szorult a partvonalra (persze kérdés, hogy melyik pártvonalról beszélünk). Utyeszov elvtársa és földije, Finkelstein ugyanerről a témáról írt dolgozatát meg a Valóság hozta, épp csak kicsit előbb.
Aki tudott elszórt nyomokból olvasni, sejthette: mostantól biztos, hogy a dzsessz mégsem az amerikai imperializmus, hanem az elnyomott népek zenéje. Aki viszont Veres Péterrel találkozott, azt hallgathatta (tőle), hogy mégsem ezzel a muzsikával, hanem „a parasztlányok ringó farával” egészséges foglalkozni.
Veres tudott hízelegni: e szavakkal Pernye Andrásnak gratulált 1964-es, A jazz című könyvéhez. Amely most változatlan formában, mondhatni: újra megjelent. És mondhatni azt is: annak ellenére megérte 44 évvel később kiadni e kötetet, hogy már 1965-ben olvasni lehetett Gonda János Jazzvilágát, 1979-ben új, 2004-ben meg újabb (monumentális) kiadását. És annak ellenére, hogy két éve magyarul is megjelent Ward és Burns szépséges albuma, A jazz története.
Nyilván sejtik, hogy Pernye kötete nem az újdonságok leírásában, nem a színes fotókban erős. És még az is igaz lehet, hogy a dzsessz történetének egy-egy eleméről ma már más szavakkal, másként írnak. Csak nem olyan lelkesülten, mint Pernye András. Akinek minden egyes olvasója fontos volt, aki a dzsesszmuzsikában járatlant is (be)vezetni akarta. Mert úgy írt, hogy „mindenki” értse és élvezze. Sőt, valójában beszélgetett. Például Steinbecket idézte, a klasszikus zenéből vette magyarázó példáit. Filmszerűen mutatta meg a világot, amelyben hősei éltek, aprólékosan mesélt az irányzatokról, a hangszerekről és az emberekről: a muzsikusokról. Könnyed volt, okos és ráérős. Nem az foglalkoztatta, hogy időben a lecke végére ér-e, hanem hogy olvasói örömmel vele tartanak-e. Sikerrel járt. (Noran Kiadó.)
