Kin fogunk röhögni?

„Ha Donald Trump nem elnök többé, miről fogunk beszélni egyáltalán?” – hangzott el a költői kérdés pár hete a legnépszerűbb amerikai szkeccssorozat, a Saturday Night Live (SNL) egyik jelenetében. A választási hirdetések formátumát követő, Amerikai Trump-függők nevű kitalált szervezet videoüzenetében a sorozat humoristái foglalkozásuk jelenlegi kulcsparadoxonára hívták fel a figyelmet: habár utálják az elnököt, mégis neki köszönhetik az utóbbi évek legjobb témáit. „Annyi mindent adott nekünk: fehérítőt az ereinkbe, nyíltan szarfészeknek nevezte az afrikai országokat, megváltoztatta a játékszabályokat...” – hangzik el a szkeccsben.

Manapság nehéz nem egy kaotikus, óriási károkat okozó politikusként gondolni Donald Trumpra, aki négyéves regnálása alatt embertelenné alakította az USA menekültügyi programját, nyíltan támogatott szélsőjobboldali erőszakszervezeteket, és a koronavírus-járványt is brutálisan félrekezelte.

De miként lett mindezek mellett az ország elsődleges humorforrása is?

Donald Trump Jimmy Fallon műsorában

Pár éve, amikor először lehetett hallani arról, hogy az elnök komolyabban gondolná a politikai karrierjét, egészen más érzelmek voltak meghatározók vele kapcsolatban. Furcsa visszaemlékezni, de ekkor még egy üde színfoltként, egy érdekes furcsaságként jelent meg a médiában, és ezzel együtt a fakó karrierpolitikusok csetlésein-botlásain szórakozó közéleti humoristák műsoraiban. Kampánya kezdetén még az egyik legnépszerűbb késő esti talk show, a The Tonight Show Starring Jimmy Fallon is meghívta bohóckodni az üzletembert, de a fent említett SNL egyik epizódjának is a házigazdája volt. Az azóta a Last Week Tonight műsorvezetőjeként az elnök egyik leghangosabb kritikusává vált John Oliver pedig így reagált a The Daily Show-ban, amikor Trump feldobta elnöki indulásának lehetőségét:

„Tedd meg! Itt és most írok neked egy támogatói csekket az ország nevében – ami nem azt jelenti, hogy te legyél az elnök, hanem hogy elindulj a választáson.”

Aztán ahogy Trump egyre komolyabb politikai szereplővé vált, úgy változtak meg vele kapcsolatban a komikusi álláspontok. Oliver hosszú ideig egyáltalán nem is beszélt róla, hogy aztán a választások előtt egy azóta hírhedtté vált félórás műsorral szálljon bele páros lábbal; a SNL-ben visszatérő szereplő lett az Alec Baldwin által alakított elnökparódia; az egykor kedélyesen Trumppal parolázó Jimmy Fallon pedig a halálos áldozatokkal járó charlottesville-i alt-right megmozdulás után komoly, szinte síri hangvételben kérte számon az elnököt. Az elmúlt években egyre több ismert amerikai komikus hangolta hirtelen komolyra a hangvételt Trumppal kapcsolatban: a házigazda Jimmy Kimmelen és a stand-upos Dave Chappelle-en is egyre többször látszott, hogy őszintén felháborodott az elnök egyes húzásain.

Közben pedig felütötte fejét az a bizonyos paradoxon, hiszen a Trump sötét oldalán való morális felháborodás állandó állapota nemhogy tompította a vele kapcsolatban elsütött viccek élét, inkább tovább köszörülte azt, mivel

az elnök valósággal uralta a 24 órás hírciklust, már lehetetlen volt nem foglalkozni vele,

valamint önként vállalt rosszfiúszerepe felhatalmazta a komikusokat, hogy még keményebb poénokkal szálljanak bele. Míg egy régimódi politikussal kapcsolatban nem léptek volna át egy bizonyos határt, Trump folyamatos agressziója és pusztító butasága olyan vicceket is engedélyezett számukra, amilyeneket korábbi elnökökkel szemben nem engedtek volna meg maguknak. Ez pedig azt jelentette, hogy szépen lassan komoly humor-infrastruktúra épült ki az elnök köré: az SNL-ben visszatérő vendég lett Alec Baldwin, John Oliver egyre durvább jelzőket kezdett használni, a nézők pedig kajálták az egészet: 2016 és 2020 között számos közéleti show nézettsége növekedett mind a tévében, mind a YouTube-on. Az 1996 óta futó The Daily Show például tavaly mérte eddigi legmagasabb nézettségét, de a The Last Week Tonight Trumppal kapcsolatos adásai is masszívan jól teljesítettek, az SNL-nek pedig névjegyévé váltak az elnökparódiákat felvonultató szkeccsek. Ezt a jelenséget felerősítette, hogy piaci igény is bőven volt az elnök parodizálására: ezeknek a műsoroknak a nézőközönsége nagyrészt városi, demokrata irányultságú emberek közül került ki, akiknek szükségük volt arra, hogy az elnökkel kapcsolatos, számukra aggasztó híreket olyan kontextusban is hallják, ami nemcsak a kilátástalan tényekről, hanem az ironikus kommentárról is szólt.

Így négy éven át az efféle műsorok magukat írták: Trump egyre növelte az ingerküszöböt, Kimmel, Oliver, Fallon és a többiek pedig sorra csapták le a magas labdákat. Ám ennek most vége,

Trump a távozása után valószínűleg a közbeszédet sem fogja uralni, leváltásával pedig egy konkrét műfajnak is vége szakad.

Van-e okuk aggodalomra a magas nézettséggel futó közéleti humorműsorok stábjainak, hogy kreatívan vagy anyagilag megszenvedik majd a választást? Az olyan műsoroknak, mint a kizárólag a Trump karikírozására kihegyezett HBO-s Mesés elnökünk, vagy a Comedy Centralon futó The President Show, valószínűleg most leáldozott. A Demokrata párti komikusok pedig valószínűleg kisebbet fognak dobbantani politikai anyagaikkal úgy, hogy már nem ellenzékből parodizálnak: a profi humoristák körében közhely, hogy a nagyobb hatalommal rendelkezőkön igazán fair és jobb viccelni (punching up), mint azokon, akik épp nincsenek jó helyzetben (punching down). A magyaroknak akár Hofi Géza is eszükbe juthat: bár foglalkozott politikai humorral a rendszerváltás után is, nem jutott olyan magasságokba, mint amikor fénykorában a szocialista rendszernek állított görbe tükröt.

Mindezek fényében nem túlzás azt jósolni, hogy januártól új korszak köszönt be az amerikai szórakoztató tévé számára. A műsorok készítői rá lesznek kényszerítve arra, hogy kicsit szárazabb, kevésbé bulváros anyagokat állítsanak a középpontba, és Joe Bidennel szemben is meg kell találniuk a kritikus hangot. Ezzel együtt izgalmas megújulással is járhat az új korszak, hiszen a trumpos viccek az elmúlt négy év során több kritikus szerint is jelentősen elfáradtak: ha az ember néha-néha eszik egy szelet csokit, az jól tud esni, de ha egyszerre tápol be egy egész táblát, ott már valószínűleg hasfájás lesz a jutalma. Trump az amerikai humor gigantikus tábla csokija volt, és négy év után úgy tűnik, talán egy kicsit sok a jóból, ezek a műsorok pedig egyre gyakrabban találkoztak az önismétlés vádjával – teljes joggal.

Ami viszont nem baj, ha megmarad ebből a korszakból, az annak a komolyságnak az emléke, amelyre az elnök többször is rákényszerítette az ország leginkább bálványozott vicces embereit. Fallon és Kimmel korábban elég ritkán kezelte a politikát olyan hozzáállással, ami nem a szatírán és a cinizmuson alapult, és habár eddig is lehetett látni, mennyi felelősségük lehet a közvélemény alakításában azoknak, akikért milliók ülnek le a tévé elé, az elmúlt időszakban valószínűleg minden élelmes amerikai humorista tanult valamit arról, hogy mikor, illetve hogyan érdemes megkomolyodni két vicc között.

Ennek pedig valószínűleg annyi pozitív hozadéka lesz, hogy ha legközelebb kampányt indít egy bunkó és rasszista realitysztár, akkor talán nem fognak rögtön platformot biztosítani számára pár poén kedvéért, hogy aztán négy évig szinte semmi mással ne tudjanak foglalkozni.