Kilegyen minimum egy szerelmi négyes
Vicky Cristina Barcelona. Így, vessző nélkül. Három főszereplő. Két nő és egy város, amely maga is feminin, gaudísan gömbölyű vonalaival, mutatós dekorációjával, erős, mediterrán vonzásával.
Woody Allen, a leginkább manhattani illetékességű filmes nagy európai turnéja során, lám, eljutott a katalán fővárosba. Nem egyedül. Vele van – importcikként – Vicky (Rebecca Hall) és Cristina (Scarlett Johansson), akikhez még megfelelő számban csatlakoznak helyi erők, annyian, hogy kilegyen minimum egy szerelmi négyes. Akikkel már lehet játszani.
Az, hogy a szereplők többsége nő, jelzi: az író-rendező újabban nemcsak saját neuraszténiáját figyeli, s nem elégszik meg azzal, hogy okát a szoknyát hordókban látja, hanem elkezdik érdekelni a másik nem életesélyei is, típusai, végzetei.
A többszörösen kifent csábító, a markáns és bővérű festőművész (don) Juan Antonio ábrázolása is (Javier Bardem) erősen ironikus. Megtudjuk róla: magabiztossága patentokra épül, hím közhelyekre. Nyíltsága lefegyverzőnek látszik, holott maga is kiszolgáltatottja egy életveszélyes szerelemnek, amelynek végére a pisztolylövések sem tesznek pontot.
Művészi eredetisége is kölcsönzött: ó, jaj, leginkább elvált, öngyilkos hajlamú, fékezhetetlen temperamentumú exnejétől (Penélope Cruz) – halálra sebezve, sértve így lopót s meglopottat.
Woody Allen nagyon tud mesélni. És persze kommentálni. És játszatni a színészeit. A majdnem banális történetet finom emberismeret vezeti. A lelki tájak éppoly érdekesek, mint Barcelona vagy Oviedo utcái, terei.
Kellemes, könnyű, érzelmes, ironikus séta a szív segédigéi körül.
