Ki fogjuk bírni – Kútvölgyi Erzsébet személyes történelme

– Úgy tudom, eddig kerülte a szóló műfajokat. Ennyire ijesztő egyedül lenni a színpadon?

– Rettegtem tőle. A színházcsinálás csapatjáték, ha előadás közben bármi probléma adódik, a partner kihúzhat a bajból. De ha egyedül vagyok, csak magamra számíthatok. Még ha biztos vagyok is a szövegtudásomban, pánikolok, mielőtt színpadra lépnék: sikerül-e majd minden mondatot előbányászni a memóriámból? És ahogy öregszem, egyre inkább nő bennem ez a feszültség. Amíg fiatal az ember, tele van lendülettel, úgy érzi, bármit meg tud oldani, nincs lehetetlen. Most már tudom, hogy van. Miközben az elvárások sokkal nagyobbak. Ha a színész kap egy díjat, meg akar felelni neki. Ha kap még egy díjat, boldog persze, de arra is gondol: Jézus Mária, még többet várnak majd tőlem!

– Önálló estje sem volt még.

– Soha, és nem is lesz. Nem elég nekem Kádárné?

– Miért vállalta, ha ennyire tart a monodrámától?

– Mert kiírták a nevemet a próbatáblára, és ez nagyon jó szerep. És mert imádok a házi színpadunkon játszani, élvezem, hogy közel van a közönség. A darab íróját, Kornis Mihályt is nagyon szeretem, és csak az olvasópróbán jöttem rá, hogy ez egy 44 oldalas szöveg, amivel egyedül kell megküzdenem.

Fotó: Almási J. Csaba

– Mit szólt ahhoz, hogy Tamáska Máriát, Kádár János feleségét kell alakítania?

– Semmit. A színésznek az a dolga, hogy bármit eljátsszon. Voltam én már Lenin is. Nekem nem a politikai tartalom fontos, hanem az, hogy Kádárné fantasztikusan izgalmas személyiség volt. Én 1950-ben születtem, tehát végigéltem azt a korszakot, és a próbák során rengeteg emlékem jött elő. Ahogyan például ültünk a moziban, a nagyfilm előtt néztük a filmhíradót, benne Kádár Jánost és feleségét, amint Moszkvába látogatnak, Hruscsov fogadja őket, és összecsókolóznak az elvtársak.

– A darabban Kádárné felidézi az ötvenhatos eseményeket is. Ön gyerek volt még akkor. Maradtak azért személyes emlékei?

– A forradalom idején a Futó utca és a Práter utca sarkán laktunk a szüleinkkel. Emlékszem, a húgommal kihajoltunk az ablakpárkányon, és megláttunk egy égő tankot. Szép nagy lángokkal lobogott, szóltunk édesanyának, nézze meg. Anyám kétségbeesett, lerohant velünk a pincébe. Ott két szál villanykörte fénysávban világított, de azon túl mindenütt sötét volt a pincében. Oda húzódtak be a ház lakói. Egyik szomszédunk, Cimmerman bácsi kitalálta, hogy a fénysávban álljanak székre a gyerekek, a szüleik pedig öleljék át őket. Ha bárki jön, forradalmár vagy orosz katona, ez a szívbemarkoló látvány fogadja, és biztos, hogy nem lesz semmi bajunk. De ami ezután történt, életem egyik legmegrázóbb emléke. Cimmerman bácsi azt mondta, kimegy kicsit, megnézi, mi van odakint. A Práter utcában mindenhonnan lőttek. A férfi visszajött, összeszorította magán a kabátot, és kért édesanyámtól egy cigarettát. Cimmerman néni ráförmedt: „Meg vagy bolondulva, itt akarsz füstölni?” A férje széthúzta a hasán a kabátot, a belső szervei kifordultak. Elszívta az utolsó szál cigarettáját, és meghalt.

– Ilyen szörnyűségek után a szülei nem akarták elhagyni az országot?

– Nem tudok róla, pedig mindketten gyűlölték a kommunistákat. Apám, ha már mindennel torkig volt, kiállt a gangra, és azt üvöltötte: „Rohadt komenisták!” Lakott mellettünk egy nő, hithű párttag, és visszaordított: „Hagyja már abba, Pityu!”

– A szülei miért utálták ennyire a kommunizmust?

– Rákosiék mindent elvettek tőlük, mindent. Édesanyám családjának uradalma volt, nemesi oklevelük a falon. Sok évvel később, a rendszerváltás után az édesanyám kezembe nyomott egy cipősdobozt. Azt mondta, ha kedved lesz, nyisd majd ki. A szüleim bizonyítványai voltak a dobozban, alattuk egy kopott nylonszatyor még a hatvanas évekből. Benne összehajtogatva valami. Kibontottam, a nemesi oklevél volt a családi címerrel. Megvan ma is.

– Ilyen családi múlttal lehet előítéletek nélkül játszani egy Kádárékról szóló darabot?

– Ettől épp még izgalmasabb, hogy 68 éves koromban Kádárné lehetek. Sokat beszélgettünk a korszakról Telihay Péter rendezővel, belemélyedtem én is történelmi forrásokba, és azzal szembesültem: Kádár is, a felesége is jóval összetettebb, ellentmondásosabb figurák voltak, mint gondoltam. A házasságukban szerintem Tamáska Mária viselte a nadrágot, sok mindenben ő irányította a férjét.

– Kádárék 1949-ben házasodtak össze, az esküvői tanújuk Péter Gábor, az ÁVH vezetője volt. Két év múlva Péter Gáborék letartóztatták Kádárt, és koholt vádakkal bebörtönözték.

– A feleségének pedig azt sem engedték meg, hogy látogathassa a férjét a börtönben. Abban a politikai közegben sem barátság, sem hűség nem létezett. A letartóztatott kommunisták feleségeit arra kényszerítették, hogy váljanak el, sőt a párt arra is utasítást adott, hogy kikkel kössenek új házasságot. Egyedül Kádárné volt az, aki nem akart válni, noha neki is megmutatták a férjjelöltek palettáját. Ő azonban ragaszkodott Kádár Jánoshoz, bár azt sem tudhatta, egyáltalán viszontláthatja-e még élve. Kádár három évig volt lecsukva, Tamáska Máriát kirúgták a munkahelyéről, kizárták a pártból is, amelybe még 1937-ben lépett be. Egy babagyártó kisüzemben kapott munkát, játékmackókat varrt egykori horthysta tisztek feleségeivel, akiket szintén büntetésként helyeztek oda.

Fotó: Hernád Géza

– Kádár János 1954-ben szabadult, és az ötvenhatos forradalom leverése után szovjet beavatkozással ő került hatalomra. Politikai tevékenységét most is vitatják, az viszont megdöbbentő, hogy a mai politikai elittel összehasonlítva mennyire puritánul éltek.

– Egy hatalmas házban laktak, de kockás viaszkos abroszon ettek. Kádárné szerette a szép holmikat, a szocialista first lady a ruháit Rotschild Kláránál varratta. De az olcsó anyagot maga vette hozzá, és vitte a varrodába.

– Többen úgy emlékeznek vissza Tamáska Máriára, mint jóindulatú, segítőkész asszonyra. Miközben aktív szerepet vállalt a kommunista diktatúra cenzúrájában.

– Az Államvédelmi Hatóságon, Farkas Vladimir irodáján dolgozott levélfelbontóként. Az volt a feladata, hogy a gyanús privát leveleket olvassa, és jelentsen róluk. Később a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalában kapott magas pozíciót, és a külföldi emigráns sajtót figyelte. De a pártba soha nem lépett vissza, és amikor 1992-ben meghalt, a temetésén ott zokogott két apáca is. Kiderült, hogy az állampárt idején fel akarták számolni az apácarendjüket. Tamáska Máriához fordultak segítségért, ő mentette meg őket.

– Az előadás is a rendszerváltással ér véget. Levetítik az SZDSZ 1990-es kampányfilmjét, amelyben Koncz Zsuzsa, Székhelyi József és Darvas Iván mellett ön is szerepelt. Hogy került kapcsolatba a szabad demokratákkal?

– Darvas Iván az SZDSZ színeiben indult képviselőként, és be is került az első magyar demokratikus parlamentbe. Ő hívott mindig magával kampányolni. Jártam ellenzéki találkozókra is, az Iskola utca 6.-ba, ahol Kenedi János, Pető Iván, Kornis Mihály is titkos előadásokat tartottak, a földön ülve is hallgattuk őket.

– Kockázatos volt akkoriban ellenzékinek lenni, és ön már a Vígszínház tagja volt. Nem féltette a karrierjét?

– Sosem viseltem jól a gyávaságot és a hazugságot. Még a rendszerváltás előtt történt, hogy részt vettem egy tüntetésen a Bem-szobornál, a lengyel Szolidaritás mozgalmat éltettük. Utána megjelent két „béemes” fickó a színházban, értem jöttek. Horvai István volt akkor az igazgatónk, mondta nekik, hogy játszom este, hamarosan érkezem. Horvai megérezte, hogy baj lesz ebből, s kijelentette: egyébként Kútvölgyi Zsikét a színházon és a szerelmen kívül semmi más nem érdekli. De ennél kicsit nyersebben fogalmazott. A belügyisek annyira meglepődtek, hogy röhögni kezdtek, és elmentek.

– Visszatérve az SZDSZ-hez: ön nem akart bejutni a parlamentbe?

– Pető Iván egyszer feljött a lakásunkba, és mindenképp meg akart győzni arról, hogy legyek képviselő. Otthon volt az akkor még kicsike első fiam, és egyszer csak megkérdezte Petőtől: „És ha a mamám bemegy a parlamentbe, ő is kap Mercedes autót, ami viszi, hozza?” A nemleges választ hallva a kisfiam közölte: „Akkor a mamám nem megy sehova.” És tényleg nem mentem, persze nem a Mercedes miatt. Nekem elég volt Darvas Iván mellett kampányolni, nem vágytam több közéleti szereplésre. Színész vagyok, ehhez értek, a politikához nem. Akkoriban amúgy is azt hittük: minden megvalósult, amit akartunk, és jön a Kánaán. Többpártrendszer lesz, jogállam, demokrácia, bárhová utazhatunk, szabadon gondolkodhatunk és beszélhetünk.

– Abban a régi kampányfilmben öntől az is elhangzik: „Szeretnénk, ha az állampolgároknak szabadság jutna az állammal szemben. Nem kell, nem kérünk se vörös, se nemzeti diktatúrát.” Nem gondolja, hogy ez ma szinte aktuálisabb, mint akkor?

– Dehogynem! Székhelyi Jóska arról beszél a filmben, hogy a munkának ne csak ára, de bére is legyen, és a nyugdíj ne egy életmű megcsúfolását jelentse. Darvas Iván meg azt mondja, szabadságot a vallásoknak, a kisebbségeknek! Félelmetes, hogy mindez mennyire aktuális ma is, holott közben eltelt majdnem harminc év.

– Az előadás végén részletet vetítenek Nagy Imre újratemetéséről is, a még ifjú Orbán Viktor beszédéből. Utalás arra: a régi diktátort az új követi?

– Az a legszörnyűbb az egészben, hogy tényleg erről van szó.

– Mi valósult meg a szabadelvű eszmékből?

– Szabadon utazhat bárhová, akinek van pénze. Elhagyhatja az országot. Ennyit sikerült elérnünk, de tartok tőle, mást nem. Én könnyebb helyzetben vagyok, mert a szakmám szabadságot ad nekem. A színpadon bárki lehetek, bármi megtörténhet, nem kell átélnem azt a szellemi bezártságot, amit sok gondolkodó barátomnak kell. A színház számomra védett közeg, nem érzem, hogy korlátoznának.

– És ha kinyitja az újságokat, akkor is ezt érzi?

– Az teljesen más! Otthon én vagyok a szépirodalmi figyelő, a férjem a sajtófigyelő. Én elé teszem azokat az irodalmi műveket, amelyeket érdemes elolvasni, ő pedig kiválogatja nekem a fontos cikkeket. Sok minden felháborít, a szegénység és a nyomor kétségbe ejt. Amennyire tudok, pénzzel, adományokkal próbálok segíteni. Az állandó gyűlöletkeltés mentálisan rombolja a társadalmat. Az emberekhez nem jut el az igazság, vagy már nem is érdekli őket. Az a legveszélyesebb, ha megszokottá válik a hazugság és a gyűlölet. Mit tudsz csinálni ellene? Nem tudok felmászni minden Soros-plakáthoz, hogy leszedjem vagy átfessem. Mit tehetek azonkívül, hogy elmondom, ez az egész arcpirító és szégyenletes?

– Vannak, akik úgy vélik, a nyolcvanas években is szabadabb volt a hazai kulturális élet, mint ma. Ön is játszik olykor független színházakban, most épp a Rózsavölgyi Szalonban. A jelenlegi hatalom mindent központosít, és a tao eltörlésével éppen a független és a magánszínházak kerülhetnek végveszélybe.

– Én ennél optimistább vagyok: hiszek abban, hogy ezek a színházak is megmaradnak, lesznek, mert lenniük kell. Ha például a Rózsavölgyi anyagi veszélybe kerülne, legfeljebb nem kérnék gázsit, és ha én lemondanék róla, lehet, hogy megtennék mások is. Összehúzzuk a nadrágszíjat, ki fogjuk bírni. Az valóban borzasztó, ahogyan ma meg akarják gyilkolni a színházakat, de ez nem fog sikerülni. Akkor játszunk majd megint pincékben, lakásokban. Voltak már ilyen idők. Annak idején Halász Péter sem kapott sehol lehetőséget, így a saját lakásában csinált színházat. Ott voltam minden előadásán. Hiába akarja a politika, hogy a kultúrában minden vonalasan csak arról szóljon, amiről ő akarja, ez nem történhet meg.

– Egyik legnagyobb színpadi alakítása Maria Callas volt a Mesterkurzusban. Ha ön tarthatna mesterkurzust fiatal színészeknek, művészeknek, mi lenne a legfontosabb üzenet?

– Sokan azt hiszik, a színészet csupa csillogás, a rivaldafény és taps jelenti a sikert. Pedig ez csak a felszín. Az a fontos, hogy az ember mindig megőrizhesse az önazonosságát. Ha azt elveszíti, semmije sem marad. Ez nagyon szerencsés szakma: egyik nap Nyugati Boszorkány vagyok az Óz, a csodák csodájában, azután Kádárné, majd sírásó a Hamletben. És ezekben a karakterekben, mindegyikben ott vagyok. Lehet játszani operettet, musicalt vagy komédiát is, de csak halálos komolysággal. Ezerszázalékosan. A színpadon soha nem szabad a befektetett munkával spórolni, és mindig hitelesnek kell lenni.